A lány, testében vándorló fénylény, anya, volt feleség. Korábban igazgatta éjjel egy haldokló köntösét. Aztán elfáradt abban is. A halál nem olyan félelmetes, mint nem hinni a létezésben. Olykor el?fordul, hogy a tükör nem mond igazat, gondolja olyankor: „mi van, ha már rég nem is létezem?” Elfogja a pánik: „ez lenne az én életem?”
Néha agorafóbia vesz körül. Elvonulok szótlan egy szobában. Irigyen, hogy miért örül, aki nem is létezik, csak hiszi, hogy testet ölt. Valójában temetetlen holtak, kiknek egymással ellentétes irányban akadt épp dolga. Elképzelt gyalogátkel?helyeken várakoznak, hogy a lámpa végre zöldre vált. Változik a világ, és a történelmet mások írják. Azok életben vannak. Mások meg cselekv? résztvev?i voltak valaminek, valójában holtak. Hiába is mutat róluk arcot a tükör. Pánikbetegek, gyanakvón hisznek. Édesek voltak a gyermekkori mesék. Falun a kakasos-reggel, városon kel? nap fénye és a síncsattogás. Ma feln?ttek lettek, és annyi minden szembejött, hogy a tapasztalás és mesetanulság némi szarkazmussal egy jól tekert dzsoint, vagy hajnali whiszki a pultnál, mikor harmadszor szól a körmét rágó pultos lány:
– Legyen szíves, ne aludjon!
– Aztán közünk van-e nekünk egymáshoz, más, mint hogy pénzt adok és megtöltöd a poharam? – gondolom magamban, mint a mesekönyv, gondolhatja Giddens, a Szociológia második kiadásáról.
Fel?lem alhatnának az emberek bárhol. Állva, kapaszkodva a buszlépcs?nél, aztán a hirtelen fékez? megállóban a sárban hason, és eszméletlen tovább. Organikus tünetek nélkül szenvedem száz éve az álmatlanságot. Lemondtam már az álmaimról – a másokéban hiszek.
A lány egy asszony, bakfistestben, gyermek énnel. Hisz a Holdban, meg a Kismedvében, szeizmikus rezgéseket érzékel. Keveri az óvatosságot a félelemmel. Ez az ? bátorsága!
Hajnalban ébred, van, hogy háromkor, busz, metró, zenében minden, leginkább „retro”.
Nagyapához még a körúti lakásba feljárt néha a Bilicsy.
Étteremben dolgozik, egyenkosztümben reggelit szervíroz. Tejbegríz, zabkása, f?tt tojás, miegyéb, mit a f?szakács és az élelmezésvezet? kitalál, azt ? kitálal.
Monotónia és katatónia olykor kézenfogva járnak, vagy a padlón, esetleg matracon hálnak. A lány más szemeknek különösnek tetszik, amúgy önmagát próbálja szórakoztatni. A munkahelyi verbális szexuális transzfereket élccel, iróniával hárítani, igyekezve kerülni az unalmas, egyhangú dolgokat.
Egyszer valaki egy találó hasonlattal említette, hogy minden ember, – akár egy kubikus – maga el?tt egy talicskát tol, amelyet a szembe érkez?k megpróbálnak a saját szemetükkel megtölteni. Mi meg csak alig-alig vesszük észre, hogy mennyi mindenki terhét hordjuk, viseljük kéretlen, vagy udvariasságból, ahelyett, hogy csak annyit mondanánk, elfáradtam. Különben is jön a villamos. (Jaj, csak Natasa el ne ejtse a megállóban az olaját, mert Begemonnak feje vész.)
Ez a Mester és Margaritából van. Els?nek ezt akarta az a talicskás hasonlatot ismer? ember elolvastatni a lánnyal, de mivel hosszúnak találta, a lány talicskájába Szindbád hedonizmusából dobott valami igazat és nem túl megterhel?t.
Korábban papnak készültem, bár er?s libidóm miatt nagy döntés elé állított a dolog. Megtudtam, hogy a zsidók valamiféle transzgenerációs stresszt átélve szorosabban ölelkeznek táncukban, hogy ott gój ne mulassék. Ráadásul nagy rajongója voltam Marx Károlynak is, akinek kereszthaláláról 89-ben értesültem. Így a társadalomfizika tantárgy szigorlatán, mint a lottó ötöst húztam ki magamnak a dialektikus materializmust, és egy lehetséges alternatívát arról, hogy az emberben megsz?nik az anyagi javak éhségéb?l adódó felhalmozás, és csak annyi lódenkabátot húz majd fel egyszerre, amennyiben nem fázik.
Szóval, ha a zsidók nem örökítenék fenntartásaikat a gójokkal szemben – akár tudattalanul is -, akkor alkalmat adhatnának nekik, hogyan kell tehetséges embereket nevelni. Személy szerint, még Marx kereszthalálában játszott szerepükön is túllépnék.
A lány fél tizenegy felé már rendkívül álmos, ami nem is csodadolog, a hajnal háromórai kelés miatt. Álmos és csak alszik, álmodik is, de ? sem hisz az álmaiban.
Én átírnám az összes mesekönyvet. Korábban diktátor szerettem volna lenni, és ha az lehettem volna, akkor végrehajtom a Nagymesekönyv-kanonizációt. Szóval, a Piroskás történetb?l vagy a farkast kell kihagyni, vagy a többi szerepl?t. Így a kés?bbiekben, a m?ben szerepl? rengeteg konfliktus elkerülésének pozitív hozadékaképp, nem épülnének az emberi személyiségbe olyan szerepjátékok, amelyek rákényszerítik az embereket, hogy vadásszá legyenek, és folyton mindenféle ürüggyel boncolnivaló farkasokat keressenek közöttünk.
Nem lettem diktátor, ugyanis azokat mostanában úgy l?dözik, mint hurkapálcát a céllövöldében. Pedig a diktatúra kiszámíthatóbb, mint egy többpárti hatalom. Elnyomókra és elnyomottakra korlátozódik, így bármely kérdésben egyszer?bb a konszenzus. Vagyis vagy van, vagy nincs. De ha nincs, az már önmagában egyszer?.
A lány, meg én is a filmeket szeretjük. Például a régi filmeket, vagy a nagyon régieket. A politikáról csak érint?leges benyomásaink vannak, például hogy rossz, mert megszorítások vannak, és nem ölelések. (Mert a lány meg én az öleléseket szeretjük.)
Közös bennünk, hogy nem nézzük a tévét, a filmeket a fejünkben lév? kis mozigépész vetíti az agyunknak, és egymás álmait álmodjuk, hogy mindenki hinni tudjon a másikéban.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.21. @ 21:43 :: Molnár Zsolt