Lehunyom szemem,
felszállok a gondolatnak
az álmok vonatára,
te integetsz,
percekből órák lesznek.
Nem lényeges helyek,
történések.
Lehetek én
ebben az országban
mihaszna álmodozó,
képzelt vonatokkal
kell jönni vissza,
A baljóslatú jegenye veti
kátrányszagú árnyékát,
a valóság járdáira
levelei hullnak,
a Nap sem mindenható,
és ha kihunyna,
mi is tudnánk
úgy nyolc perc múlva,
meghalni bármi képes,
semmi sem törhetetlen.
Emlékezetből hunyorítok.
Halvány a beteg fény,
Könnyíti a távolban
a haldokló magányát.
Rúgom járdán az avart,
sietve sétálok.
Zsebem az ürességtől degesz,
kaptam!- adtátok.
A nagy hiányjel
lehet kérdő,
cipelem naponta,
esténként veszem észre,
ami napközben
simul sunyin hozzám,
elnehezül, és mellém ül.
Éjjel gondolom is
a plafonon boncolva:
miből van a “Nincsen”?
Reggel, ha kérded,
csak annyi
valamivel összegyúrt
bármi és az elkevert semmi
emlékezetből való hunyorítás…
plafonon boncolt,
valóság az éjjeli fényben,
csókokból eltett befőtt,
szerelem kezében érintés,
egy megkopott, régi rajz,
valamikor én,
a csúcsokon és azok peremén.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Molnár Zsolt
