Csak hullt az es?
a valóság peremén,
s én állni vágytam a síkság közepén,
dalban hallgatni a világot,
zajban csábításod.
Nézni a kék eget,
elszálló madarat
amit vércse követ,
szirmokat dobni a térbe
tó feszített közepébe,
sárban tocsogni,
kövek közé
kezem bedugni.
Fák tetején ágyat vetni
ott, hol vánkosom a Hold
falum a rét,
csillagok kegyét keresni,
s aludni csendben
hallgatni szusszanásod,
megannyi villanás
és félre tett valóságon.
Átjárót nyitni álmokból sz?tt
nagykabáton…
De csak hull az es?,
elmossa arcom,
észre sem veszem
és felébreszt
az alkony…
