Nagy Horváth Ilona : Garbó

 

Meztelenül állok a tükör előtt. Oldalt fordulok, majd tovább. Visszanézek a vállam fölött. Kicsit lebiggyesztem a számat. Nem divatból, ahogy a közösségi oldalak csitrijei, valami mélyről jövő, valami meggyőződésből fakadó biggyesztés ez. Nem húzom be a hasam, és nem igazítok a tartásomon. Na jó. Mégis csak egy kicsit. Aztán vissza. Mert hát ez vagyok én, míg az arcom viszonylag jól konzerválta a mindig magamra erőltetett fegyelem, nyaktól lefelé kitombolta magát az idő. Ruháért rohanok. Már menet közben magam elé rángatok mindent, úristen, mit csinálok?

Garbóba húzódva ülök a fotelban.

Tavaly egyszer nem voltam szégyenlős. Beregisztráltam egy társkereső oldalra, és az első szimpatikus figurával közöltem, hogy meglehetősen defektes a lelkületem, szükségem volna egy terápiás partnerre. Nem kérette magát, de azért kissé elkerekedett a szeme, amikor egy óra múlva tényleg ott álltam a küszöbén. Este kilenc lehetett. Végigmértem, és levettem a cipőmet, hogy ne legyek magasabb nála. A türelmesnél is türelmesebb volt. Először is vacsorát készített nekem. A bort visszautasítottam, józanul akartam végigcsinálni. Éjfél is elmúlt, amikor átnyúlt az asztal felett, és megérintette a kezem. Még az abrosz is deres lett a kezem alatt, arcomból vélhetően az a kevés vér is kiszaladt. Fázni kezdtem, de képtelen voltam reszketni is. Meglepődtem. Ő mosolyogva annyit mondott: értem. Segítek. Mindenféléről beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást. Egy óra múlva átült mellém, és egyetlen ujjával hozzáért a combomhoz, kicsivel a térdem felett. Újabb óra telt el, míg megszoktam a közelségét annyira, hogy a teljes tenyerét a combomra tehesse anélkül, hogy megint szoborrá válnék.

Már világosodott odakint, amikor a nyakamba harapott. Nem jöttem zavarba, innen tudtam a műsort, és amúgy is: pár óra múlva visszaülök az autómba, és sose látom többet. Meg akart csókolni, de magasra emeltem a fejem, ő elveszítette az övét, hagytam. Nem volt kedvem semmi máshoz, csak hagyni.  Tegye a dolgát, nem maradhatok ebben a letargiában. Érdekes orgazmus volt, felvezetés nélküli, szinte gépies, a gerincem ívbe feszült, mint ilyenkor rendesen, megmarkoltam a csípőjét, csendben se bírtam tovább.  Meglepetést hagyott maga után. No lám. Így is lehet. A rájátszásig mesélt, kalandozott, ujjával körberajzolta a vonásaim, majd tovább a nyakamtól lefelé, és duruzsolva leltározott, milyen gyönyörű vagyok. Hallgattam. Nem tudtam mit mondani, az asztalnál már kibeszéltem magam. A nap egyre bátrabban sütött be az ablakon, és tudtam, hamarost megint a mellemre téved majd finoman a tenyere.

Kézen fogva vitt ki a kertbe. A levegőbe szagoltam. Kapor. Gyerekkori tavaszok kúsztak a torkomra, a nagyanyám veteményese. Visszavonhatatlan messzeségben. Megmásíthatatlan nincsben. Beljebb mentem a virágosba, hogy megtaláljam a forrást. Ő utánam jött egy marék cseresznyével. Pár szemet rögtön belém is diktált. Lélegeztem. Végigvitt a parkon, a házon, a készülőn is, beszélt a terveiről, s hogy ha legközelebb jövök, hova terítünk majd.

Hazaérve a géphez ültem. Írni akartam valamit. Néztem a szemközti szekrényt. Másnap, harmadnap, egy hét… aztán megszületett, mindenki szerette. Én gyűlöltem egyedül. Akkor odavittem a szemetest a szekrényhez. Rózsa, kapor és pár szem mattuló cseresznye. Ennyi.

Ülök a fotelban.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.10.11. @ 11:43 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.