Petőfit a kíváncsiság vitte előre,
engem a dőre kíváncsiság tart itt.
Mi lehet ez az emberkísérlet, amivel
Isten szórakoztat engem, akár kérem,
akár kikérem, úgyis a vége – egy.
Céltól a végig, akár a kerti út.
Menni kell rajta, oly sok minden lehet:
macskám gyíkot, madarat fog,
a katica meg tetveket. Hátha marad
nekem is valami, ami csakis miattam,
tőlem, felém vagy általam; de értelmet ad,
amiért fölkeltem már akkor, amikor még
nem is sejtettem: ez a nap értem van;
és úgy belesimulok, mintha tegnap lett vón,
vagy lesz majd holnap is, amikor elsiratom
a gyíkot, madarat; végül a macskámat is.
Nem tudok vérözönről, megtisztulásról még
kevésbé, ítélethez nincsen jogom, se merszem;
igazat én is annak adok, kivel legvégül
beszélgettem; mert igaz itt mindenki,
és legfőképp, aki hallgat, akár a fák,
minden erővel a csendben. Mert nem övék
a fejszecsapás, a fűrész, a roppanás;
de az egekből idehozott zöldek, s odalenn
a gyökerek – az alsó vizek üzenete övék,
és az emlék is, mikor még derék törzsük
megsimítottuk, körültáncoltuk, nem
gyümölcsük lestük, de öleltük este
bőrüket, mi föl se horzsolta bőrünket.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.12. @ 19:14 :: Petz György
