A mi utcánkat semmi sem takarja, se erdő, se hegy, vagy akár csak egy dombocska, a mi utcánk az lapos, mint az anorexiás lányok elölről-hátulról. Ide szabadon jár be a szél a puszta vagy a város felől, kutakszik, keres valamit, kizavarná a betolakodót, kötözködik a tujasorokkal, cibálja a fajtiszta kutyák szőrét. Szabadon süt be a nap is, keleten a város fekszik, nyugatra a puszta, itt, ha süt a nap, akkor egész nap éget. A kertekben automata öntözőberendezések verik vissza a szárazság támadását, a gyep mindig zöld, viszont a közösben az embernyi gaz már sárga. Poros az út, centi vastagon áll az aszfaltszéli köveknél. A mi utcánkban a társasházakhoz azonban nem visz aszfalt, csak törmelékkel feltöltött földút. A két-három emeletes, tizenhat-húsz lakásos házak között magántulajdonú telek az út, mint ahogyan az épületek is azokon állnak. Csakhogy más a tulajdonosa a társasházi telkeknek – merthogy az ott lakók azok, de az építéskor is más tulajok voltak bejegyezve, mint az odavezető utaknak. Utóbbiak gazdái pedig komoly összeget remélnének a birtokossági bejegyzés átadásától, viszont kötelezte őket a hivatal a bejárás biztosítására. Így azután valószínűleg jó néhány évtized eltelik, míg a mi utcánk társasházaiban nyelik a port, zivatar idején pedig csúszkálnak az itt élők a habos, olajtól szivárványos fekete sárban. Persze ők is leginkább autókkal csúsznak, mert gyalogost ezen a környéken is csak elvétve látni.
De a legutóbbi vihar már régen volt, van annak már két hete is, hogy olyan zivatar és szél kerekedett, hogy vízszintesen ömlött az eső, itt-ott megállt a víz az utakon, kidöntött néhány fát, összeborzolta a tujasorokat, magával vitt néhány réz csatornaelemet, drága mediterrán cserepet. Most a por az úr, az autók nem hagyják nyugodni, újra és újra felkavarják, lebegve hagyják, szétterítik. A kisteherautó nyekereg, megdől, néha annyira, hogy azt hinni: felborul. Nagy zökkenéssel befordul a nemrég átadott, a sorban az utolsó társasház kapuján – ismét egy beköltöző.
Lajcsikának az anyukája vette a lakást. Lajcsika anyukája kozmetikus a belvárosban, vagy ezer éve, veszett nagy vendégkörrel, tisztességes bevétellel. Nemrég eladta a belvárosi kis házat két lakásért, no meg némi pénzért is cserébe, mert annak a földszintes házikónak a helyére a befektető egy két lépcsőházas, tizenhét lakásos társasházat húzott fel, de a fiának nem volt hajlandó lakást venni, abban a házban ami az övé helyén épült, hanem csak itt a városszéli lakóparkban, annak is a legszélén. Mert ismeri.
Ülepszik a por a házak közt, zümmögnek szorgalmasan a légkondicionálók. Kint a nagy úton busz indul óriási zajjal, a sofőr kinyitja a plató végét, az nekicsattan az ütközőnek, valamelyik tróger Lajcsit kérdezi, hogy hanyadikra visszük, főnököm. Lajcsi izzad piszkosul, hatalmas zsebkendővel törölgeti az arcát, kurva meleg van, dörmögi válasz helyett. Szuszog, megy, nyitja a lépcsőházi ajtót, az elsőre, veti még vissza, próbál termetéhez képest gyorsan felérni a légkondis lakásba. Már reggel felhozta az innivalót, abból még kell lennie.
Lajcsika hatalmas termetű ember, magas is, és ráadásul rettentő mérető hasat tol maga előtt. Jelentős méreteihez egérszerű fej trónol a nyakán, ezért aztán kollégái és haverjai kövér egérnek hívják a háta mögött. Pontosabban, a volt kollégái, mert Lajcsika ez idáig rendőr volt, de már nyugdíjas, alig negyven évesen. Hogy legyen valami elfoglaltsága fiának, anyukája nyitott neki egy kocsmát, amit a Kövér egérnek címeztek. Ment is jól az üzemegység, mígnem Lajcsika úgy rákapott az italra, hogy már nem csak a hasznot itta meg, hanem a készletet is, majd a pultos lányok fizetését, végül pedig a pénznyelők összes bevételét. Mindez néhány hónap alatt történt. Akkor anyuci szépen kipengette a cseppet sem szívbajos hitelezőknek az adósságokat és úgy döntött, kiteszi egy szem pici gyermekét, boldoguljon egyedül a világban. Azért még a lakást megvette számára, de elég messze ahhoz, hogy a gyerek ne zargassa naponta többször. Mert Lajcsikának nincs jogosítványa, olyan sokszor vezetett totálisan részegen, hogy a kollégái rábeszélték, hagyja náluk, inkább érte mennek.
Zörögnek az emberek a lépcsőházban, hordják fel a cuccot, Lajcsika nagyot sóhajt, megmossa az arcát, összeszedi a konyhapultról az üres üvegeket egy szatyorba, nyitja az ajtót, maguk nem szomjasak, kérdezi, meg sem várja a választ. Mondja, lemegy, hoz innivalót, itt van nem messze a bolt, addig csak pakoljanak. De hova, kérdezi az egyik tróger, tudják azt maguk, kiabál vissza a lépcsőről, araszol, szuszog, nyomul lefelé, hogy aztán kacsázzon szélesen a Pósa utcai boltba, ott vette tegnap is a vodkát meg a sört. Meglepően gyors tud lenni, örömmel fedezi föl a nejlont a bolttal szemben, magabiztosan átvág az úton, na, ezt is megnézzük, mormolja a bajsza alatt. Csak egy sört, meg egy deci körtét, mert sietek, most költözök ide, csak leszaladtam italért az embereknek, magyarázza a pultnál álldogálóknak, akik bárgyú mosollyal bólogatnak, s csak akkor élénkülnek föl egy picit, mikor mindenkinek kér egy kört. Magának is persze.
Záróra van, mikor nagy nehezen felhívja volt kollégáit, hogy segítsenek hazatalálni, mert nem nagyon bír lábra állni. Komoly meló a két rendőrnek Lajcsikát a járőrkocsiba tuszkolni, ott elalszik a kövér egér, az új címet már nem tudja bemondani, az anyjához viszik.
Másnap kiadták az új lakást.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.30. @ 15:55 :: Pogány Gábor
