A hosszú, keskeny folyosón átfújt a szél, meglebbentve a papírokat, amelyek kifüggesztve lógtak kétoldalt a falon. Mintha csak egymásnak integettek volna. Egy pillanatra megnyílt a leng?ajtó egyik szárnya, kopottas rézfogantyú csillant a bees? napsugár fényében. Üres volt az elöljáróság, csak egy lány üldögélt az egyik komor, barna fapadon, amely meg-megnyikordult alatta, ha testhelyzetet váltott. Csinoskás arcán várakozás látszott, ahogyan mélybarna szemeivel a vele szemben lév? ajtót figyelte. A feje felett egy hirdetmény egyszercsak önállósította magát, és huzattól segítve lehintázott mellé a padra.
Felhívás! Minden zsidó lakosnak kötelez?… Nem olvasta tovább, felállt, az írást megpróbálta visszaakasztani a szegekre. Csak nyújtózva érte el a célját, útban volt a priccs, és amint próbálkozott szétnyílt a kabátja. Piros blúzán szinte virított a sárga csillag, akár a sötétségben felvillanó, szemet bántó fény.
Kinyílt a folyosó végén egy ajtó, cvikkeres, kopasz férfi lépett ki rajta, hóna alatt egy köteg paksamétával.
– Maga mit csinál ott? – rivallt rá recseg? hangon – Tilos a hirdetményekhez nyúlni!
Közben észrevette a megkülönböztetés jelét a n? mellkasán.
– Gondolhattam volna, persze… zsidó – kinyitotta szemközti ajtót – Üljön le, különben kidobatom!
Hatalmasat kongott a közleked?, amint becsapta maga mögött az ajtót. A lány megszeppent arckifejezéssel, ijedten ült vissza, akár egy áldozat, ha egy ragadozó rámordul, miel?tt széttépné. Néha elment valaki el?tte, de nem mert nézni senkire. Egyszerre kitárult az ajtó, az, amelyre várt. Vékony, rendkívül magas, el?rehajló testtartásban kilépett rajta az ügyintéz?, és kérd?en ránézett.
– Maga Magdolna Bonedetti? – kérdezte, miközben fakókék szemét futtatta rajta – Jöjjön be!
Egy agyonzsúfolt szobába léptek, red?ny?s szekrények, polcok, rengeteg irathalom mindenfelé. A lány úgy érezte mindjárt rád?l valamelyik, és maga alá fogja temetni. Az ?szes férfi belépett az íróasztala mögé. Megfordult, feltolta a rolót az egyik elaggott bútoron, és a teli szájhoz hasonló nyílásból el?halászott egy dossziét. Papírlapot vett a kezébe, vizslatta, miközben fel sem nézve egy közeli székre mutatott.
– Egen… – Ezt maga nyújtotta be? – a n? elé tartotta az írást. A bólintásra olvasni kezdte. Végtelennek t?n? tanulmányozás után, el?vett egy zsebkend?t, rálehelt a szemüvegére és komótosan törölgetni kezdte.
– A kérelmét megvizsgáltuk, sajnos – itt kisebb szünetet tartott – nem tudjuk meghosszabítani a mit is…? Ja igen, a mutatványos engedélyét, amely ugye szabadtéri bábszinház további m?ködésére vonatkozik – felnézett, majd azt kérdezte – Ön ugyebár zsidó? Persze, persze, látom. Kaptam személy szerint egy jelentést, amelyben ez a… ripacskodás, amelyet méltóztatik m?velni, kifigurázza a mi vezérünket. Na igen, tudom, amit maga el?ad, az csak egy mese, de az ilyen mesékb?l aztán egyszercsak valóság lesz, nem gondolja?
Az utolsó mondatnál felemelte a hangját, amint álhatatosan szúrós tekintettel nézte a lányt.
– Gyerekeknek játszom – rebegte Magdolna – ebben nincs semmi politika, higgye el.
– Mindenben van politika, érti? – kiabált most már a férfi – mindenben!
Hátratolta széket maga mögött, felállt és rágyújtott. Többször gyors egymás utánban beleszívott a cigarettába, furcsa alakokat rajzolt a leveg?be a füst. Megkerülte az asztalt majd behajolt a n? elé. Csaknem vízszintes derékkal ezt recsegte:
– Nincs engedély, kedves signora – felegyenesedett. – Különben is, ahová magukat…
Nem fejezte be a mondatot, lehuppant a székre, elnyomta a csikket, visszatette a dossziéba a papírlapot, és becsukta a fedelét. Ilyenformán az ügy részér?l befejezést nyert.
– Óhajt még valamit?
Kilépett az utcára, miközben folytogatta a sírás arra gondolt, két napig még játszhatja kedvenc bábjaival a darabot, amit még az apjától tanult. Két napig még érvényes az engedélye, ez a tudat teljesen feldobta. Ott kinn az árnyas fák között, a szélesre nyíló, vidám embereket repít? körhita mellett ismét láthatja a boldog kis gyermekarcokat, amikor felmegy a parányi függöny. Megszaporázta a lépteit.
Bocco figurát egy kis baleset érte, hirtelen kapta le a szinpad alá, és elszakadt a gúnyája. Meg kell varrnom – gondolta. Nem ártana Miza bábkeszty?jét is beljebb ölteni, nagyon kitágult az utóbbi játékok során.
Szaladni kezdett, a gondolatai futószalagot adtak a lábai alá, a máskor imádott galambok ijedten reppenten fel, amint közöttük cikázva átvágott a téren, be a kapu alá. Belépett a félhomályos, kis udvari lakásba. Körös-körül a polcokon m?kezekre húzva, élettelen figurák fogadták jöttét, csak egyikük-másikuk szeme fénylett fel, amint villanyt gyújtott. Azonnal a kis varróasztalhoz ült, t?t, cérnát vett el?, és böködni kezdte kedvenc bábja ruháját. Amikor elkészült, elégedetten maga elé emelte, felhúzta a kezére, és Bocco egy pillanatra életre kelt. Hirtelen kinyíltak az emlékkapuk, maga el?tt látta apját, aki mesteri módon bánt a figurákkal, bármibe dugta csontos kezét az megelevenedett, játszott, pajkoskodott, közönsége nagy örömére. Már kislányként megszületett benne az elhatározás, neki is ezt kell csinálnia. Mindent t?le tanult, az id?söd? Bonedettit?l, vagy ahogyan a gyerekek hívták Bone apótól. Kézbe vette Mizát, a szoknyás kis lányalakot, hozzáfogott a javításhoz, forgatta próbálgatta a keszty?t. Egyszerre bágyadtság tört rá. Kimerítette a mai nap, elfáradtak a zsigerei, ölébe engedte a sárgapöttyös figurát, és lehunyta a szemét.
Csak egy kicsit – merengett, aztán úgy ültében elnyomta az álom.
Er?s, dörgésszer? zajra ébredt, rájött verik az ajtaját. Lette az ölében pihen? babát, a másik mellé, a kisasztalra, majd elindult, hogy megnézze ki lehet az.
– Kinyitni! – üvöltötte kivülr?l egy durva hang. Mire odaért volna, az ajtólap kiszakadt a tokjából, és nagy robajjal bed?lt a padlóra. A finom porszemcsék ködén át három fegyveres alak sejlett a nyílásban.
– Bonedetti? Magdolna Bonedetti? – csattant a kérdés, miközben durva kezek a falnak lökték.
– Mit akarnak, mi ez az egész? Panaszt fogok… – de nem tudta befejezni.
– Maga velünk jön! – szólt rá a legelöl álló – Egy táskányi személyes holmit hozhat magával, semmi egyebet. Igyekezzen, két perce van.
– Mi lesz a bábjaimmal? – kérdezte a lány remeg? hangon.
– Majd kés?bb visszajön értük – mondta a hátrébb lév? fegyveres – addig majd mi mozgatjuk ?ket – kacsintott röhögve a mellette lév? társára.
Bepakolt egy kis b?rönbe, a katonák aztán maguk el?tt taszigálva a kilökték ajtónyíláson át a kapualjba. Az egyik alak visszalépett, megfordította a kezében tartott puskát, és a tusával földre seperte a polcokon lév? valamennyi bábot, végül a kisasztalt felrúgva távozott.
A lépcs?házból besz?r?d? fényben két élettelen test feküdt egymáson. Furcsán kicsavarodott fejükön lév? gombszemeik egymásra néztek. Nem tudhatták, az életüket vitték most el, és nem lesz aki elmondja, ez volt az utolsó el?adás.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.05. @ 19:00 :: Rosmann László
