Rosmann László : Más csillagok alatt

Nyomtatás

Reggel hogyha kel, dereng csupán az égalj,

bajszán villó harmat

nyújtózik, s pára csap fogatlan szájából halkan,

aztán a kazalhoz botorkál,

hisz a rigó hajnalt bólint.

Összekéredzkedik felette a felh?,

a nap egy meszely pocsolyából vizet kólint,

rávillan a fény.

Hányja holmiját hetykén

a szekér kerekéhez,

villa villan, jajgat a kazal,

n?, dagad, füvek egymáson zöldszagot lehelnek,

inal az id?, halad.

Apró neszek lovagolnak szélháton,

részeget játsz, tántorog a kalász,

a csendes hókony déli mentén

harangszó ver?dik sárgán.

Magasat ül a paraszt egy buckán,

gondujjain légy vesz tizedet,

eszi, amit hosszú éve eszik már,

a csudajárt cirmos mányi kenyeret.

Megnyúlt árnyék röppen mögé lassan, talán csak oson,

kezét megtörli szíja mentén,

inas magát fellöki a dombról gondolkodón.

A négyágú igyekezet szárnyrakap,

na még a többih?’, mondja kurtán,

szeme lovára villan,

no, mán te, gyia no, Szultán.

Szederbokor rezzen az úti porral,

lassan a lágy meleg veszít hadat,

imbolyogva eszmél kalapja szélén lökve egyet,

átd?l, ostorára ragad.

Ölel?n tárul szét a két széles kapu,

a kutya örvendve tép láncot háza felett,

néhány tyúk bambán néz,

lábukon poroló hamu fest vereset.

Csendben alkony  lép, lehull a nap

 mégegyszer tornácot simítva,

benn már a táncikáló t?z felett,

versenyt g?z?l? lábasra rajzol holnapot a kikelet.