Üresen, szájtátva, mélán állt, levegőt sem vett talán, bambán nézett, de nem látott s már nem érzett semmit kerek e világon. Szobormereven, megkövülten lába gyökeret eresztett, csak állt a kocsma-talapzaton, föl se lökték, arrébb se taszigálták, csak kikerülte a jónép. Émelygett, szédült, holtsápadtra vált színe és kérgessé lett szíve a magánytól, mert elhagyták, rá sem nézett senki, a kutyája is elszökött tőle, még jóval előbb a nője.
Nem sikerült a gyógyulás, meg sem próbálta igazán. Spirálhuzalként rántotta a mélység, lassan, kínlódva ásta le magát. Szétcincálta a halál, csócsálta, rágcsálta, lenyelte, böffentette… Csúnya vége lett. Még át se nevezték, mert neve szépen alliterált, erre az egyre volt büszke tán, ezt szerette igazán: Ateista Alkoholista.
Ezzel érezte magát egésznek. Nem maradt utána semmilyen lista, mert elvesztette végül az egészet: a teljes egészséget. Kezdhetett mindent elölről: leérkezni sebzett lelkével egy anyaméhbe, megkapaszkodni a magzati testbe, kifakadni a világra, levegőt venni újra, bömbölni, felüvölteni…
Melyik fáj vajon jobban? Megszületni, vagy meghalni? Ezt gyakorolja immár, évezredeken át s még mindig nem leli válaszát.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.23. @ 17:35 :: Rózsa Ibolya