Fotó: Horváth Gábor
Dalt csitít a kőriság,
sóhaját, a völgy felett,
madársereg feszíti át.
Lustán fordul lenn az ér
az oldalára, ködcihája
szennyes-szürkén hömpölyög.
Hídkorláton könyöklök,
kalapom karimája
tükörbe mártva,
kelő Napunk várja.
Arcom csak árnyék.
Messze tűnök, megjövök,
csak a bűvölet örök,
mi visszahajt ide,
hol vízicsibe
bogarász a sáson,
s a csend alatt, nyomor honol
az összecsúszó halmokon.
Legutóbbi módosítás: 2011.10.27. @ 15:35 :: Takács Dezső
