Akkor még a négy évszakból állt az év. A tavasz deres hajnalokkal köszönt be, de már virágokat nyitott és a napsugár cirógatta az arcokat. A nyár gyümölcsöt érlelt, kenyeret tett az asztalokra és nem fojtott meg senkit a rekkenő hőségével. Az ősz nem „sírt”. Avarszőnyeget varázsolt lábunk alá, a színek kavalkádjával gyönyörködtetett, a napsütést tüzes borokká varázsolta és csendesen ringatta át a világot a télbe.
Tél volt.
Vastag hótakaró fészkelte magát a tájra, szikrázó napsütésben az eresz alatt jégcsapok fénylettek fel. Az ablakban felejtett muskátli virága törékeny üvegdarabként őrizte valahai megfakult színeit. Cinke pörölt egy verébbel a fára akasztott börke-csomón. Mohó szemek figyelték röppenő vitájukat, egy szőrcsomó cica, kimerészkedve a fáskamra meleg-őrző homályából. Néha egy lusta fuvallat kavarta fel a havat, jelezte a szél, hogy él csak épp pihen.
A falnál ült. Érezte, hogy a feneke alatt a hó megolvadt, keze is fázott kesztyű nélkül, sapkája /birkabunda darabokból eszkábált szegények-kucsmája forma/ a földön hevert mellette.
Sírt.
A könnyei ráfagytak az apja lódenkabátjából rászabott ruhájára.
Félt.
Az iskolából hazajövet a szokásos hógolyózás, hóbanbirkozás közben valahol elmaradt a táskája. Öten, a szokott „egy úton megyünk” barátok /ő/ — keresték majd egy órán át. Sikertelenül. Egy óra múlva itthon apu-anyu és nem tudta, mit fog mondani. A táskát év elején kapta, az előző két évet bírt. Vigyázott rá, de hát olcsó jószág volt, valami viaszos vászon duplázva, ennyi volt az élete. De ez az új, ez igen, igaz, nem bőrtáska, de a vászon erős és szép mintás. Amikor kezébe adták, mondta is anyu, hogy ez már a karácsonyi ajándéka, nagyon vigyázzon rá, becsülje meg. Fájtak neki a karácsonyok. Mindig valami ruhadarabot vagy cipőt kapott vagy akármit, de soha játékot, esetleg könyvet. Végül is megszokta, és tudta nem nyafoghat, mert akkor még verés is lehet.
Most félt.
Tudta milyen nagy a bűne. Tudta, hogy nem kaphat új táskát és megbüntetik nagyon. Ha apu verte meg, akkor még jobban fájt. Ő leakasztotta a fogasról a kancsikát, és módszeresen végezte a „nevelést”.
Most nagyon félt. A kemény hideg ellenére izzadt, de remegett is a hidegtől… és a félelemtől. Túl akart már lenni mindenen, a büntetésen.
Lassú mozdulatokkal kigombolta a kabátját, egy gomb hiányzott róla, biztosan a birkózásnál szakadt, de most ez nem érdekelte, tudta ezért most nem fog kapni. Összehajtogatta a kabátot, letette a hóra, rá az ott heverő kucsmát. A vastag flanelinget csak áthúzta a fején és rádobta a többire. A trikóval megkínlódott, mert ráizzadt. Kifőzte a bakancsot — az apja villanyszerelő volt, a legkisebb munkáscipőt vételezte fel, bár az is vagy két számmal nagyobb volt, mint a lába, de újság papírokkal bélelt kapcával tudta viselni. Lehúzta a lábáról, szépen egymás mellé helyezve a ruhák mellé tette. A frottír zoknit nem vetette le. Háttal a falnak dőlve nézte a zoknit, mozgatta a lábujjait benne.
Nem fázott és megnyugodott, anyu-apu látja, hogy magát már megbüntette, talán elnézőbbek lesznek vele. Reménykedett.
Elaludt?
A következő három nap csak pillanatképekben jutott el a tudatáig. Érezte, hogy ágyban fekszik és az „ünnepi” ágynemű öleli melegen.
Egy férfihang rémlett fel:
— Csak feküdnie kell! Jó, hogy nem fagyott meg. A tüdőgyulladás biztos, és bízom benne, hogy annyival megússza. Amit hoztam gyógyszert, azt szedje négy óránként, vigyázzanak rá, hogy igyon eleget. Teát adjanak, ha szomjas, de jó cukrosan, mert enni nem nagyon fog, és legalább a cukor jelent valamit.
Képek.
Az anyja ahogy itatja, az apja ahogy betakarja, amikor lerúgja magáról a dunnát. Halk hangokat hall, suttogva beszél anyu-apu.
Már nem fél a büntetéstől, talán el is marad, hiszen ő megbüntette magát, de ha lesz akkor lesz, kibírja.
Negyedik napon nyitotta ki a szemét, és rettenetesen éhes volt. A hangja erőtlen, de furcsa módon a konyhából azonnal előkerül anyu:
— Azt mondod, éhes vagy? Mindjárt hozom, maradj az ágyban. Tyúkhúslevest főztem, majd keveset eszel most, azután egy óra múlva többet. Meglátod, pár nap múlva hógolyózol a kis barátaiddal.
Felült az ágyban, köhögés rázta, könnyeket csalt a szemébe, és a könnyek fátylában az éjjeli szekrényen valami csodát látott. Tágra nyílt szemmel nézte, félt, hogy amit lát, eltűnik, szétfoszlik a félhomályban. De nem, az ott volt. A beszűrődő fények megcsillantak a felületén, elterpeszkedett az éjjeliszekrényen és csodálatos illata volt.
Mintha rámosolygott volna az új bőrtáska.
A telekből eltűnt a hó. A hideg megöli a világot. Néha kedvem lenne levetni a ruháim, és a falnak dőlni, és tudom, ma sem fáznék.
