Gyötrelmes volt idáig az út, és még azt sem tudom, mennyit kell még ezen az istenverte girbe-gurba emelkedőn másznom. Na de haladok, méghozzá egy ilyen, konvencionális megbotránkozást és értetlenséget keltő alakban. Nagyokat lépve a csonttá fagyott ösvényen, a képzeletem lábnyomait követve megpróbállak utolérni. Mögöttünk a félhomályban az összes felégetett híd bárgyún parázslik, a környékükön még kivehetőek a túloldal zölden integető remény-foszlányai.
Sietek, megpróbálom csökkenteni a közénk szorult távolságot. Kettőt lépek előre, de alvajáró tudatom mindig visszahúz egy féllépésnyit. Bonyolult labirintus, a macska-egér bújócskát megette a fene, türelemjáték, – ilyenek jutnak eszembe, amint a következő kanyar felé tartok. Ott néha összetalálkozik tekintetünk egy-egy röpke pillanatra. Rég megelőztük a többieket; még az időt is magunk mögött hagyva így, álmok nélkül bukdácsolunk tovább.
Tudom, hogy a következő kanyar után megint meglátom, ahogyan továbbsuhansz, egyre följebb, egyre messzebb és én rohannék utánad, kiáltanék, hogy várj meg, ne siess, csak ezek az apró rosszindulatú jéglények ne próbálnák örökké a földhöz rögzíteni a lábam.
– Kettő előre… és többé ne lépj vissza!
Szédítő a magasság, lassan fogynak a léptek, tüdőm levegőért kiált.
Előkapod hátizsákodból a zászlót, majd kegyetlenül a jeges hóba döföd és visszanézel még egyszer a mélybe. Hátha jövök már. Megvársz. Még pár lépés fölfelé, és egymás hátának dőlve, fáradtan csodáljuk a túloldalon elterülő már-már giccses napnyugtát. Szemeink a horizont vonalán találkoznak újra, vágy és lelkesedés új tudásszomjunk alapja, most már mindörökre. Mámorító fagy-álmok zárnának körül zúzmarás szárnyaikkal…
– Segíts lejutni innen vagy maradj velem, de ne hagyj el többé!
Egymásba lélegezve a gyönyör testmelegét, lassan kapaszkodunk le a hazavezető úton. Kettő előre…
Legutóbbi módosítás: 2011.11.20. @ 19:10 :: Ady Ágota Melinda