A janicsárnak sok mindenben igaza lett. A ház félig düledező viskó volt. Mose és a felesége, meg a gyerekek persze örültek azért. Csupán a lakosokkal keletkezett némi gond. Mose kicsit már megtanulta a magyar nyelvet, így a sok szitkot és morgolódást mind megértette, de nem reagált rájuk. Egyáltalán nem örültek a jövetelüknek, sőt kifejezetten ellenséges hangokat vélt felfedezni az elhangzottakból.
– Az igaz ugyan, hogy nem vagyok magyar, csak amolyan betolakodó, de semmivel sem különbözöm, tőlük. Azt gondolják, hogy valami úr lehetek, aki jöttem sanyargatni őket. Csak meg fognak egyszer barátkozni velem és előbb–utóbb befogadnak, ha jobban megismernek – elmélkedett magában.
A házukat kijavították, sőt a meglevő két kicsi szobához még kettőt hozzá is toldottak. A szomszédok sokáig csak figyelték a fejleményeket és nem tudták, hova tenni őket.
– Nem úr ez, ahogy gondoltátok – állapította meg az egyikük. – Láthatjátok, saját maguk csinálnak mindent és senki sem segít nekik.
– Mindegy, akkor sem magyarok, ellenség, a török emberei.
– Ugyan, miért beszélsz így? Mit zavar az tégedet, hogy nem magyar? Te sem biztos, hogy teljesen magyar vagy, hiszen mesélted egyszer, hogy az őseid kunok voltak.
– Az régen volt, én már itt születtem, magyar vagyok.
Már állt a kész ház, amikor Mose nekikezdett a műhely építésének. Ekkor történt az a váratlan esemény, hogy valaki szóba elegyedett vele. Eddig senki sem vette a bátorságot, hogy megszólítsa, hiszen nem tudták, hogy ért –e magyarul. A kíváncsiság az nagyúr, így az egyik szomszéd rászánta magát, hogy megpróbál megtudni róluk valamit. Ő, mint a falu tanítója, beszélt deákul, azaz latinul, és jártas volt a görög, török nyelvben is.
– Mi szél hozott erre? Hol van a hazád? – szólította meg Mosét törökül.
– Messziről jöttem. Őseim valahol a Szent Földön élhettek, én meg egy Damaszkusz melletti kicsiny faluból származom. Itt szeretnék letelepedni a családommal.
– Nem török vagy?
– Nem én. Kovács vagyok, és mint amolyan szolga féle, kénytelen voltam a török csapatokkal együtt menetelni. Már vagy húsz éve vándorlunk hol ide, hol oda.
– Ha nem vagy török, és nem is vagy katona, nincsen semmi rangod, akkor mégis hogy kaphattál itt házat, telket?
– Ali, a koppányi bég volt kegyes nekem kiutalni ezt az eddigi szolgálataimért. Fizetést csak hébe–hóba adtak, és az sem pénz volt, hanem mindenféle lim–lom, amiket összeraboltak a fosztogatásaik során. A házat meg a telket, amolyan fizetség fejében kaptam.
– Szóval kovács vagy. Mi is a neved?
– Mose. Mose Binizorin.
– Mondd Mose, tudnál nekem készíteni egy jó szekercét meg késeket? Persze nem ingyen kérném. Megfizetnélek érte. Na, nem tudok én sem pénzzel fizetni, de vannak állataim és kis földem is van.
– Persze, hogy tudnék. És köszönöm, hogy hozzám fordulsz. Kicsit ugyan még várnod kell, amíg elkészül a műhelyem és kapok anyagot is. Azt hiszem, úgy egy hónap múlva készen is leszek mindennel. Az árban meg megegyezzünk. Ám lenne egy javaslatom. Vannak gyermekeim, akiket szeretnék iskolába küldeni, hogy elsajátítsák az írás, olvasás tudományát, na meg a nyelvet. Tudnál nekem ebben segíteni?
– Ez a sors akarata. Én vagyok a falu tanítója. Természetesen segítségedre leszek.
– Akkor meg is egyeztünk mindenben. Mához egy hónapra viszem, amiket kértél.
Mose hamarosan elismert kovács lett a faluban. Sőt még a környék falvaiból is hozzá jártak, ha szükségük volt szerszámra vagy szegecsre, meg ami vasból készült. Csak egy baj volt. Lópatkolást nem vállalt, mert nem nagyon értett hozzá, no meg félt is a lovaktól. Telt, múlt az idő. Lassanként megszokták, befogadták őt és a családját. A legnagyobb fia, Jakov, akit kitanított, családot alapított. Egy bolgár bodnár leányát vette feleségül, akiket még Keresztúrról ismertek. Külön házra még nem tellett, így az egyik szobát nekik adta az apja. Munka akadt éppen elég, és szépen gyarapodtak volna, de Ali emberei állandó pontossággal megjelentek rekvirálni. Amikor az adókat hajtották be a lakosságon, kivétel nélkül, sosem feledkeztek meg kis mellékest is hozzá zabrálni maguknak. Zúgolódtak is eleget emiatt az emberek. Történt egy nap, hogy Jakov éppen a műhelyben foglalatoskodott, amikor figyelmes lett két szpáhira, akik a szomszéd portájáról akarták elhajtani az egyetlen tehenüket meg a két kecskét.
– Mit akartok azokkal a jószágokkal? – kiabált rájuk.
– Mi közöd hozzá, gyaur? Nem a tiéd, mit szólsz bele?
– De a tiéd sem! Az adót már bevasaltátok a családon, hagyjátok békiben az állataikat.
Az egyik szpáhi erre kardot rántott.
– De felvágták a nyelved, hallod. Ki vagy te, hogy így mersz beszélni?
A kard lapjával meg akarta suhintani Jakovot, de az kitért a csapás elől. Egy vasdarab kézre állt, azzal verte ki a szpáhi kezéből a kardot. Ezt a másik katona nem nézhette tétlenül. Egyenesen Jakovnak rontott, de az a földre hullott szabját felkapta és felvette a harcot a törökkel. Kissé egyenlőtlen volt a küzdelem, mert a szpáhi nyeregben ült, míg Jakov nem. De hamarosan ledobta a ló a törököt. Ezt a pillanatot használta ki Jakov. Még mielőtt felpattanhatott volna, nyakának szegezte a gyilokot.
– Hordjátok el magatokat, amíg szépen vagytok, és többé meg ne lássalak itt rabolni titeket. Ha még egyszer erre vetemedtek, nem leszek hozzátok ilyen „kegyes”. Sőt, bepanaszollak titeket Alinak is, a koppányi bégnek.
A két szpáhi fogát csikorgatva hagyta el a tett színhelyét. Az egyikük még vissza is kiabált neki:
– Ezt még megkeserülöd! Hiába vagy a bég kegyeltje.
Az esetet többen is látták, és nem győztek csodálkozni. Akinek a jószágait mentette meg, este hálából a tehén aznapi tejét Jakovéknak adta. Mose persze nem volt annyira elragadtatva e „hőstettől”.
– Kár volt ezért, fiam. Ezek még majd visszajönnek és Ali sem biztos, hogy elnéző lesz veled szemben. Gondolkozz, hogy mit is csinálsz. Feleséged van és nemsokára apa is leszel. Mi lesz, ha érted jönnek és lefognak?
– Engem ugyan nem! Szabad ember vagyok, fizetem az adót, mi bajom lehetne?
– Nem vagy te szabad ember! Azt te csak gondolod! Ugyan olyan vagy, mint itt a többi. Csupán még nem beszéled tökéletesen a nyelvüket.
Ali emberei nem jelentkeztek, hogy Jakovot elvigyék, de alig egy hónap elteltével megjelentek a szpáhik, némi erősítéssel. Jakov éppen nem tartózkodott otthon, Keresztúron akadt munkája. Mire hazaért, már csak az üszkös falakat találta, meg a családja megfeketedett, összeégett holttesteit.
Szerette volna megadni a végtisztességet nekik, de nem tudott ennek eleget tenni, mert semmi ereje sem volt a cselekvésre. Körülnézett a kormos romok közt, hogy valami emléket vigyen magával, de nem lelt semmire, csupán egy kalapácsra. Felemelte a földről és tarisznyájába tette. Indulófélben maga sem tudta, hova menjen. Egy belső hang viszont azt mondta: menj, ne maradj! Amikor a falu határába ért, összetalálkozott néhány emberrel, akiket a tanító vezetett.
– Jakov, ne hagyj itt bennünket. Segítünk újjá építeni a házadat, hogy újra dolgozhass.
– Ne fáradjatok. Hagyjatok mindent úgy, ahogy van. Legyen ez örök nyughelye a családomnak. Talán egyszer valaha visszatérek még ide.
– És hova mész mégis? – kérdezték többen is.
– Toronyiránt, amerre a lábaim visznek.
3.
Hosszú évek teltek el. Magyarország felszabadult a török uralom alól. Kéthelynek új ura lett Hunyady gróf személyében, aki sok gondot fordított arra, hogy virágzó faluvá fejlessze a települést. Iparosokat hívott és próbált ott tartani. Nem csak a kastélyát építtette meg velük, hanem igyekezett őket más munkákra is alkalmazni, és ösztönözte a letelepedésüket. Egy napon ponyvás szekér zötykölődött be a faluba. Vénember ült a bakon, hajtotta az egyszem sovány lovat, amit a kocsi elé fogott. Jobbra–balra nézelődött, mint aki ismerőst keres. Szemével főleg a házakat mustrálgatta, mint aki a múltját keresi. Megállította szekerét a főtéren, és bement a templomba.
– A tanító urat keresem. Hol találhatnám meg?
– Milyen tanítóra gondol kend? A templomira, vagy arra, aki még az iskolát alapította? Mert a Zlatkay tanító úr sajnos már nem él. Van már vagy őt esztendeje, hogy meghalt szegény.
– Él itt még valaki, a régi népek közül?
– Kikre gondol az úr? Tán térjen be a fogadóba, és keresse a régi fogadóst. Ő ismert mindenkit.
– Merre van a fogadó? Nem vagyok erre ismerős.
– Útba igazítom, csak jöjjön állandóan utánam.
– Ne menjen gyalog, hiszen itt a szekerem, és rajta a családom.
– Minek ülnénk szekérre? Itt van egy kőhajításnyira. Szóljon a családnak és kövessenek.
A fogadóba belépve minden szem rájuk szegeződött. Egyesek ismerősnek nézték, de nem akarták megszólítani.
– Ez az úr beszélni óhajt veled – fordult a fogadóshoz a templomi ember.
– Miben lehetek a segítségére? Ha szállás kellene, van üres szobám.
– Talán szükségem is lesz rá, de csak annyi helyet kérek, ahova a kocsimat beállíthatom, meg a lovamnak némi abrakot. Másról lenne szó. A nevem Jakov Binizorin.
A név hallatára a fogadós szemei felcsillantak.
– Maga volna az, aki valaha itt élt, és kovácsműhelye volt az apjának?
– Nem, de a rokona vagyok. Ha ideje engedi, hogy meghallgasson, elmesélném mi is történt a másik Jakovval, aki az apám bátyjának volt a fia. Gondolom, maga ismerte.
– Ismertem, de akkor én még suttyó kölyök voltam. Mégis tisztán emlékszem rá, mit műveltek az otthonával és a családjával.
– Jakov, aki az apám testvérének, Mosenak volt a fia, hosszas vándorlás után érkezett vissza a Damaszkusz melletti kis faluba, hogy felkeresse a család még élő tagjait. Apám, Ruben Binizorin kézműves és kereskedő volt, de éppen csak megéltünk abból, amit meg tudott keresni. Miután Jakov elmesélte, mi történt a családdal, befogadta a házába. Jakovnak azonban nem sokáig volt nyugsága. Vissza akart jönni Magyarországra, mert valami megmagyarázhatatlan érzés húzta ide. Aztán egy nap az egész család felkerekedett. Sok holmi nem maradt, amit fel kellett pakolnunk, mert alig egy hónappal előtte feldúlták az otthonunkat, mindent elraboltak, amit csak értek. Útunk jórészt török földön vezetett. Mivel papírok nélkül vándoroltunk, sokszor feltartóztatták minket, és néha éveket voltunk kénytelenek egy kényúr birtokán ingyen dolgozni. Minden esetben szöknünk kellett, mert katonák vigyáztak ránk, és akadályoztak a szabad mozgásban. Ruben, az apám mikor Konstantinápolyba értünk, felkereste egy régi ismerősét, aki elintézte, hogy egy csapatba, mely éppen Magyarországra tart, bekerülhessen, mint iparos szolga, aki a sereg ellátását biztosítja. Mikor magyar területre értünk, egy alkalmas pillanatban kereket oldott az egész család. Bárhova is vetődtünk utána, sehol sem volt nyugalmunk. A magyarok soha sem kezeltek minket úgy, mint menekülteket, pedig a török akkor már minket is üldözött. Kerestettek bennünket, mint szökevényeket. Végül valami Kanizsa melletti faluban meg tudtuk húzni magunkat, amit annak köszönhettünk, hogy egy régi ismerős, aki földink volt valamikor és itt telepedett le, felelősséget vállalt értünk. Jakov persze tovább akart vándorolni, hogy visszajöjjön ide, de addigra már lehetetlenné vált ez a terve. A törökök hátrálni voltak kénytelenek, mert az egyesült erők, akik egész Európában ellenük fordultak, sorra foglalták vissza az eddig megszállt területeket. Kanizsa ostromában részt vett Jakov, Mose fia is. A vár bevételénél életét vesztette. Apámat szerették volna a felszabadító seregek magukkal vinni, mert sok mindenben hasznát tudták volna venni, de végül is megengedték neki, hogy ahol befogadták, ott letelepedjen velünk. Én, mint legidősebb a családban, apámnak segédkeztem. Jakov kalapácsa, amit mindig magánál hordott, rám maradt emlékül. Miután eltávozott az élők sorából, rám hárult, hogy gondoskodjak a család megmaradt tagjairól. Valamit értettem én is a kovácsmesterséghez, beálltam segédnek egy ottani kovácshoz. Tőle tanultam el sok mindent, amit még nem tudtam. Élhettünk volna békességben, de nem így akarta a sors. A faluba vetődtek valami idegenek, akik elhíresztelték, hogy mi az ellenségeik vagyunk, titkolt célunk, hogy elvegyük a vagyonukat és a házaikat. Semmivel sem vagyunk különbek, mint akik eddig szipolyozták őket. A lakosok nagy része a védelmünkre kelt, de kitört egy járvány és ezért is minket tettek felelőssé. Anyám is ennek lett az áldozata. Én közben megnősültem és családot alapítottam. A testvéreim vándorútra keltek, mert nem akartak tovább itt maradni, jobb életkörülményeket akartak. Nem tudom, mi lehet velük. Én és a családom maradtunk. Teljesen befogadtak minket és szinte semmi gondunk sem volt. Valami viszont arra ösztönzött, hogy felkeressem az ősök nyughelyét. Ez volna a teljes történetem, és most várom, hogy valaki megmutassa azt a helyet, ahol a rokonok háza állt.
A fogadóban ülők megilletődve nézték a valamikori kovács rokonát. Senkinek sem akaródzott megbolygatni a beállt nagy csendet, mígnem a fogadós szólalt meg.
– Meg tudom mutatni azt a helyet, de már réges–rég más lakik ott és a házat újraépítették. Hunyady gróf úr adta oda valakinek, mert tudja, most ő a falu ura. Esetleg elvihetem hozzá, ámbár már nagyon öreg és jobbára az ágyat nyomja. Ő többet fog tudni, mint én.
– Megkérném arra, hogy a családomnak, szekeremnek adjon itt valami helyet, na meg, a lovamnak is. Mi meg keressük fel a gróf urat.
Útközben, megnézték azt a helyet, ahol valamikor, az ősök éltek. Egy időre megálltak, és Jakov magában egy imát is mondott értük. A fogadós hiába biztatta, hogy menjenek beljebb, az új gazdának bizonyára nem lenne ellenvetése, de Jakov elhárította az ajánlatott.
– Ne zavarjuk őket a nyugalmukban.
A kastélyban a gróf fia fogadta őket. Elmesélték hányatott életüket és a jövetelük okát.
– Apámurammal már nem nagyon tudnak beszélni. Néha ugyan magához tér, de ez sajnos már ritka. Múlt évben volt hetvenhat éves. Ha tudok, én segíthetek. Ahogy elmondta, maga az utolsó a Binizorin családban. Volna kedve ideköltözni a falunkba? Szükségünk lenne egy jó kovácsra. Azt még hozzátenném, hogy vannak itt egy páran, akik a maga vallásában élnek. Megférünk itt jól egymás mellett. Egy az Isten, csak másképpen dicsérjük.
– Köszönöm a nagylelkűségét, adjon nekem egy kis gondolkozási időt. Kicsit körülnéznék, felkeresném azt a közösséget is, akik abban a vallásban élnek, amiben én. Holnap délután visszajövök és akkor választ is adok önnek.
Másnap, ahogy ígérte, vissza is ment a grófi kastélyba.
– Úgy döntöttem, hogy én és a családom letelepednénk itt. Én már most itt maradnék, de segítségre van szüksége a családnak, hogy rendben át tudjunk költözni.
– Őrülök a döntésének. Ott felül, a domboldalban, ahol a többi hittársa lakik, kijelölök magának egy házhelyet. Amíg felépítik a házukat, addig találunk lakást itt a kastélyban is.
Így történt, hogy az utolsó Birizonin visszatért Kéthelyre, hogy betöltse a megüresedett kovács helyét.
Epilógus
Kéthelyen egészen a második világháborúig kisszámú zsidó közösség élt. A világháború során deportálták őket és sohasem tértek vissza. A régi Fáncsy vár feltárása közben ráakadtak a régi zsidótemető még megmaradt sírjaira, amik ma is láthatók.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Avi Ben Giora.
