*
Kényszer-e,
hogy part folyókat tartson,
szelídítsen tengerárt – dagályt -,
vagy épp a víz,
mi örök kényszert érez,
ne lépje túl föld-szabta határt.
Ládikában megfér rút és szép is,
bár másként csillan rajtuk már a szem,
másnak kincs az arany, zafír, gyémánt,
nekem hamis gyöngyön babrál kezem.
Én nem cserélném talmi csillogását,
túlerősek már a gyökerek,
nem érik gyönggyé porszem
kagyló nászán,
de néha villan még a képzelet.
Az idő nagy úr.
Ám az elme ‘mi vezérli.
Nélküle hiányozna
jövő és a múlt.
Mindig többet ígért,
mint mire futotta.
Lassan felemészt, akár
oszladozó dögöket a kút.
Nincs újrakezdés.
Hiába jön tavasz,
a régi törzsből hajt ki újabb ág.
Mégis szép,
hisz lombjai közt fakad
madárdalban
új szenvedély
és vágy.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.12. @ 06:35 :: Bakkné Szentesi Csilla