Anyám hite áhítatos volt
áldott emlék, ahogyan élt,
lélekben oda zarándokolt
ahol bocsánatot remélt,
imáiban könyörgött értem,
ne büntessenek bűn miatt,
szerette volna, ha megértem,
s átjár engem is áhítat.
Apám mindent másképpen látott,
nem gondolkodott ilyenen,
elfogadta a kapott világot,
kerülte, hogy ellene tegyen,
nem mondta azt, hogy nincsen Isten,
de azt sem, hogy talán létezik,
rám bízta azt, hogy lelkem miben
követ, vagy hogyan vétkezik.
Anyám az Istent, apám a létet
vélte vezérlő erőnek,
bennem így lett kettős a lélek,
a tények laza hálókat szőttek,
elfogadni akartam valamit,
ami vonz, amire képes vagyok,
de utamon kétely hangja vitt,
másként szóltak a belső dalok.
A példabeszédeket mennyire
érthetem meg, vagy holmi ballaszt,
nekem csak szó marad az Ige,
ködösítő, írott malaszt,
ha nem kell hozzá az értelem,
ami azt keretbe fogja,
ha létezik belső félelem,
ami a kételyt leblokkolja.
Ha nem szabad kétségbe vonni
amit megmond a Biblia,
mert minden szót el kell fogadni,
és bűn a gyarló hitvita,
ha nem szabad találni benne
ellentmondást és tévedést –
akkor nincs, ami felemelne,
akkor nem vonz ez az egész.
Anyám hitt, én hinni akartam,
de nem sikerült sajnos mégse,
ő imákat mondott miattam,
az én szemem fent a Napot nézte,
úgy élt, hogy az Írást követte,
engem meg elsodort a lét,
ő a lelkét magával vitte,
az én talpam a földre lép.
Anyám várta a túlvilágot,
én sajnálom az elmúlást,
ő egy öröklétet látott,
engem meg bánt a lombhullás,
az embert belül jónak vélte,
ki eltévedt az út mentén,
én azt kérdeztem, kinek a vétke,
hogy bűnös lett a teremtmény?
Szülőm az Istent megtalálta,
én kerestem, de rá nem leltem,
őt eltöltötte gyermeki hála,
magam csak kérdésekkel feleltem,
szilárdan úgy vélt, öröklétben
részesül, mert engedelmes volt,
én a haláltól sokáig féltem,
s bár nem porból lettem, leszek por.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.17. @ 05:16 :: Bonifert Ádám