Minden változik,
csak az ?sz monotonitása,
a tömbházak feszes-szürke
sorfala t?nik megfoghatatlannak-öröknek.
Mások lettek a sörhabos nevetések,
beszakadt körmök sápadt félholdjai,
máshogy ropognak a hátak,
ha nehezet emeltek…
A fák csigolyái ropoghattak így
régi-nagy erd?kben,
ahogy a városok bús férfiai
nyögnek az évek ólmos csapásai alatt.
Az égen ércmadarak
úsznak – óriások.
Hosszú, fehér uszályuk elolvad
a szépmosolyú, fiatal n?k szemeiben.
Kedvünk értük harsan, mint
az ?szi alma, ha harapják,
és értük nehezül is, mintha az
egész boltíves ég ülne
bevérzett-eleven szívünkön.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.07. @ 07:35 :: Csillag Tamás