Kálmán sikerrel végezte el a Művészeti szaklíceumot. A jó rajzkészség, és a szorgalom vezették sikerre. Tizennyolc évesen már saját kiállítása nyílt. Igaz, csak a könyvtár olvasótermében, de kiállítás. És saját! A továbblépés, továbbtanulás nem okozott gondot. A főiskolát is sikerrel végezte, és tervezőmérnök lett a készruhagyárban.
Eredményes évek következtek. Az általa tervezett termékek országszerte ismertek lettek, sőt külföldi szerződések vezető termékeiként váltak közkedveltté. Hamarosan megnősült és gyermekei születtek. Csupa-csupa siker, csak éppen festeni nem volt ideje.
Most ott áll a nyitott üveges ajtónál. Még nem lép be. Hallgatja a bentről kiszűrődő zsivajt. Valaki észreveszi és felkiált:
— Kálmán! Itt van Káli! Gyere be, gyere, gyere!
Mind odatódulnak hozzá. Meglepődve veszi tudomásul a zajos üdvözlést. Volt padtársa, Laci is megjelenik, lelkesen ráznak kezet, ölelik meg egymást.
— Ülj hozzánk! Ott vagyunk az oszlop mellett. Most megint együtt vagyunk, négyen. Pityu, aki előtted ült, és Árpi, aki énelőttem.
Körbeülték az asztalt, és kezdődött a szokásos kérdezősködés, emlékezés.
— Hallom Árpikám, zenész lettél. Szép szakma! — kezdte a társalgást Laci. — Pisztonon játszottál diákkorodban. Most is trombitálsz?
— Persze. Azt szeretem a legjobban a fúvósok közül. Trombita, piszton… Egy katonazenekarban zenélek. Elvégeztem egy iskolát, és miután befejeztem, alkalmaztak, őrnagyi rangban.
— Gratulálunk! — mondták kórusban.
— Hát te, Pityuő Te mivel büszkélkedsz? — folytatta a kérdezősködést Laci, mintha ő lenne a házigazda.
— Tudjátok, hogy én szobrászatot tanultam, de nem folytatom, mert a traktorgyárban helyezkedtem el, mint gyártásvezető. Főiskolai végzettséget kértek, függetlenül a szaktól. Nekem megvolt. Mondták, ne kis traktorszobrokat készítsek, hanem rendes nagyokat. Így lett!
— Most rajtad a sor, Káli.
— Én is az iparba kerültem. A készruhagyárba, tervezőmérnöknek. Semmi különös.
Hogy valóban mi mindenen ment keresztül az elmúlt húsz év alatt, arról nem akart beszélni. Az magánügy, nem show-téma. Igaz, egy húszéves érettségi találkozón illik beszámolni mindenkinek, hogy „hogy, s mint”, de ezt tegyék mások. Kálmán nem akart ebben részt venni. Elég volt átélni. „Most kezdjen el magyarázkodni? Úgy sem értenék.”
Először csak a fogadásokon, baráti összejöveteleken ivott, ha valamilyen alkalom adódott. Később már kereste az alkalmakat. Aztán észrevétlenül mindennaposak lettek az alkalmak. Nem egyik napról a másikra, hanem lassanként, hónapok, évek alatt alakult ki az a szokása, hogy mikor végzet a napi munkájával, egy pohár töménnyel öblítette le a napi robot feszültségét.
— Ó, nem vagyok én függő — mondogatta, ha szóba került az italozás —, nem vagyok én alkoholista! Akkor hagyom abba, amikor akarom. Tessék, vidd vissza! — tette még hozzá.
Hiába erősítgette, hogy nem alkoholista, mégis bekövetkezett a baj. Izgága, veszekedős, sértődékeny lett, amikor ivott. Belekötött mindenkibe. Elég volt egy félreértett szó vagy gesztus, hogy megsértődjön, kiabáljon. A családja, a közvetlen környezete szenvedte meg legjobban a kitöréseit. Felesége titokban sírt, nehogy meglássa Káli és ingerelje ezzel is.
A feletteseivel is összeveszett ilyenkor, cirkuszolt, vélt és valós sérelmeit hangoztatta… és másnap semmire sem emlékezett. Mondják, ha iszik, megindul. Járja a kocsmákat, vendéglőket, barátokat.
Később pedig nem emlékszik semmire…
A baj akkor következett be, mikor hosszabb autóútra kellett mennie. Kora reggel indult, s már előző este nem ivott egy kortyot sem, legyen tiszta a volánnál. Az úton jól haladt, s ha elfáradt, megállt egy autós csárdánál, és ivott egy dupla feketét, meg egy pohár narancslevet. Ezzel volt el egész nap. Csak két-három pogácsát evett. Úti célja már nem volt messze, úgy két-háromórányira. Egyszerre elöntötte a hideg verejték, borzasztó gyengeség tört rá, szeme előtt nagy fekete foltok kezdtek ugrálni, mint valami denevérek. Nagyon megijedt, lehúzódott az út szélére, és leállította a motort. Az ablakot leengedte, és mélyeket lélegzett, remélve, hogy hamarosan helyre jön. De nem lett jobban, sőt egyre rosszabb lett a helyzet.
— Ez szívroham! — nyilallt belé a rémület.
Semmije nem fájt, de olyan gyenge volt, hogy mozdulni sem tudott, reszketett, és jöttek a denevérek tömegesen. Tudta, hogy nincsenek, csak ő látja, s ez még félelmetesebbé tette az egészet. A lenyitott ablakon át kinyújtotta a kezét, s próbált integetni, segítséget kérni. Kis idő múlva valaki észrevette. Megállt és visszatolatott. A segítőkész autós kihívta a mentőt, és bevitték a kórházba. A sofőr kollega még az autót is bevontatta a kórház udvarára.
Az orvosi vizsgálat hamarosan megállapította, hogy a tüneteit az alkoholmegvonás okozta. Két hetet töltött az idegosztályon. Annyira helyrejött, hogy nyugodtan hazaengedhették.
Azóta nem vett magához alkoholt, még gyógyszert se, ha alkoholos oldatott tartalmazott. Régi ecsetjét, palettáját megkereste, és a maga kedvtelésére újra festeni kezdett.
Még most is, ahogy visszagondol azokra az időkre, kiveri homlokát a verejték. Csak csendesen feláll, elnézést kér, és elhagyja a mulatozókat…
Legutóbbi módosítás: 2011.11.08. @ 19:50 :: dr Bige Szabolcs-
