A Historium Kiadó első könyve, Az Odakint, a pusztában című, hangulatos elbeszéléskötet Urbánszki László első könyve is egyben.
Valaki azt mondta, hogy ez a vidék sok-sok névtelen zseni hazája. Én most éppen annak örülök, hogy egyikük „nevet” kapott.
Urbánszki László mondhatni, eddig csendben volt, élte a maga életét. Fát faragott, batikolt, gyermekeket nevelt a természet közelében, saját szférájában. Aztán váratlanul megszólalt egy köteten keresztül és a hangja nem csengett hamisan. Az ő stílusával mondva, még a Jó Isten is elbeszélőnek teremtette.
Nemrégiben került napvilágra a Historium Kiadó gondozásában Urbánszki Odakint, a pusztában című novelláskötete, mely mind az írónak, mind a fiatal, de lendületes Historiumnak igen jó start.
A kötetet olvasva kirándultam egyet a középkori Magyarország lápos rejtekei között, a legelőkön, végeláthatatlan pusztákon. Leültem magam is a tábortőz mellé a legényekkel és hallgattam ízes beszédüket. Hiteles szavak csendültek a műben, hétköznapi emberek ajkáról, hétköznapi közegben. E hétköznapiság természetesen dicséretére válik a műnek, ugyanis az író maga vallott arról, hogy ez az egyszerű közeget szerette volna bemutatni, a maga valóságában, őszinteségével, minden emelkedettség nélkül és hitelesen. Ez tökéletesen sikerült, úgy hiszem. Minden szó, minden leírás odapenderít engem is ebbe a szférába, részesévé tesz a történetnek és láttatja velem az egyszerű népek gondjait, kalandjait, amelyek csak a felületes szemlélőnek unalmasak és egyhangúak. Részt veszek a rablók támadásában, betérek a pásztorokkal a fogadóba, sőt, még boszorkányper és máglyahalál szemtanúja is vagyok. Megelevenednek a kis történetek, a színes mozaikdarabok szépen, erőltetés nélkül összeilleszkednek és a könyv végére érve egy egész festményt látok magam előtt, amelyen „feketeistvánosan” elevenedik meg a hajnali fény, vagy az éjszakai rét sötétje, és amolyan „Móriczos” hangulatban múlatják idejüket a szegényemberek, a vidék legényei.
A könyv rövid, de maradandó élményt kínál. Az író minden szenzációhajhászás nélkül, a maga pőreségében láttatja velünk a hazai tájat, a benne élőket, ugyanakkor még az ebben rejlő romantikát is odanyújtja nekünk jutalomfalatként. Urbánszki László remek hangulatú világot teremtett ebben a könyvben. Szorítunk és várjuk a folytatást!
– mansfield –
Odakint, a pusztában
Kard helyett bot, csatamén helyett szürkemarha, világmegváltó hősök helyett tenyeres-talpas bojtárok, parasztlegények, szilajpásztorok…
Odakint, a pusztában
részlet a könyvből
Mögöttem poros végtelenség, előttem óriási korong, mely egyre vörösebbé válva nyugodni készült. Csak a pusztában lehet ekkora napot látni, csak itt tudok ennyire örülni annak a néhány bokornak és fának, ami földerengett a messzeségben. Reménykedtem, lesz ott valamilyen forrás vagy patak, mert – bár nagyon beosztottam – bő félnapja elfogyott a vizem. Sikerült hajnalban elkapnom egy termetes túzokot, kevés lepényem is akadt, de az innivaló nagyon hiányzott. Többször láttam a távolban ígéretesen zöldellő részeket, de nem akartam letérni a csapásról. Nem ismertem a vidéket. Ha van a környéken víz, az út előbb-utóbb odavisz. Ha ember, ha jószág megy errefelé, mindenki megszomjazik. Egyszerűbb kerülőt tenni, mint háton, szekéren cipelni.
Először lehasalok és beszívom a víz illatát. Az a legjobb, ha tartósan árnyékban folyik. Akkor a torokkaparó porszag átalakul finom, nedvesen simogató illattá. Ha békák hangoskodnak, ha csobog a patak, az még jobb. Mert ilyen hangok csak a víz mellett vannak. Azután belemerítem az arcom, mert úgy az igazi inni. A markomból, a kulacsból elfogyhat, de így soha.
Éhség is gyötört, de halogattam az evést. Megelégeltem a nyárson sütött vadak kiszáradt húsát. Zsíros, vizes agyaggal akartam bekenni a túzokot, amit majd beások a tőz alá. Belül főtt, kívül sült, omlós, puha finomság! Persze türelem kell hozzá, nem úgy, mint a nyársaláshoz – ott le tud csippenteni az ember gyereke egy-egy falatkát, becsapva magát, hogy már elég sült. Ülni kell a tőz mellett, átgondolni a napot, helyére tenni mindent. Amikor jó-rossz oda került, ahová való, a húst ki lehet szedni a tőz alól, és élvezni a türelem jutalmát. Beleharap az ember, végigfolyik a szája szélén az a zamatos pecsenyelé, aztán csak nyeli és nyeli…
Egyszóval szomjas vagyok. Ilyen a vándorélet. Munkát régen nem kaptam, és amit igen, azt is rosszul fizették. Többet lehet keresni, ha sokáig maradok ugyanazon a helyen, de azt sosem szerettem. Pár nap, egy-két hét, és indulnom kell. Kívánom az út porát, az egyedüllét adta nyugalmat. Jobb nekem, ha tovább megyek.
Miért?
Mert minden este másként nyugszik le a nap, kékesen derengő hegyek, fák mögé, párás levegőtől megszelídítve vagy óriásként, kíméletlen ragyogással. Enyém a tűz melletti esték nyugalma, a hajnalok frissessége. Minden-minden, ameddig a szem ellát. Egyszerűbb, nyugodtabb így egyedül. Persze nem is igen próbáltam mást. Valamikor régen nem ezt akartam, de aztán másfelé kanyarodott a sorsom.
Alkonyodott. Amint közelebb jutottam a ligetes részhez, tőz fényét vettem észre a fák között. Valószínűleg mélyedésben rakhatták, mert csak kis derengés jelezte, hogy ott van. Óvatosságra intett ez a bujkálás. Leguggoltam egy kiszáradt fa mellett, mint aki dolgát végzi, és néhány dolgot eldugtam a gallyak alá.
– Jó estét, jó estét! – kiáltottam hangosan, mikor hallótávolságba értem. – Jó szándékú vándor kérne helyet a tőz mellett.
– Isten hozta… ha békével jön – lépett elő kisvártatva a sűrűből egy botra támaszkodó, bicegő férfi. – Aztán mi végből járja kend az utakat? – kérdezte bizalmatlanul fürkészve.
– Nincs annak olyan túl nagy oka – válaszoltam. – Rövidke történet, el is mondom szívesen, de előbb meg kéne sütni ezt a kövér túzokot – emeltem meg a zsákom. – Reggel óta érik itt a vállamon a húsa. Sokáig már nem lehet halogatni. Aztán segíthetne megenni is, nehogy megfeküdje a gyomromat ez a sok hús. Csak vizet kérnék cserébe, mert messze már az utolsó patak, ahol megáztattam a lábam.
Az egyszerű vászoninget és gatyát viselő férfi gondolkodva méregetett. Összehúzott szeme köré ezernyi ráncot vésett a nap. Ezeréves pusztai bálványnak tűnt, ahogy ott állt. Mint aki minden mocskot megtapasztalt és túlélt már. Sután vigyorogva körbeforogtam, hogy mindenhonnan szemügyre vehessen. Huszonéves férfit láthatott, elnyűtt ruhában, hátán szakadt zsákkal, kezében hosszú, faragott bottal.
– A bot farkasok ellen van, és továbbmegyek, ha akarja – magyarázkodtam –, bár a víz nagyon jól esne.
– Jöjjön hát, igyon és pihenjen kend! – válaszolta végül. Arca, a hirtelen támadt mosolytól szinte megfiatalodva, barátságossá vált. – Ez a víz az úton járóké, igya hát egészséggel! A túzokot megköszönöm, mert nekem csak egy kevés szalonnám maradt. Éppen azt akartam megpirítani, hogy legyen valami íze. Valamennyi borocskával tudnám viszonozni szívességét, hogy jobban csússzon az étel.
Bebújtunk a keskeny nyiladékon. Bokrokkal, fákkal övezett tisztást láttam, innenső szélén tisztavizű érrel. Azonnal nekihasaltam, teleittam magam, és meglögyböltem az arcomat, mellkasomat. Ez olyan pusztai mosdás, nem tisztít, de frissít. Szerettem volna leheveredni mellé, ahogy terveztem, de hát ilyenkor nem lehet. Még bolondnak nézne.
A patakocska partjáról sűrű sarat szedtem, és vastagon bekentem vele a túzok tollát. Házigazdám közben sekély gödröt ásott, beletemettük a madarat, majd fölé kapirgáltuk a tüzet. Már ellobbant a heve, vastagon állt a parázs. Ez kell a túzoknak, nem a lobogó lángok. Vendéglátómon látszott, hogy nem először csinálja. Vagy vándor, vagy csak sok időt tölt a szabadban. Deres halántékú, bő negyvenéves lehetett. Ráncokkal szabdalt arcú, szíjas húsú. Ruhája parasztra vallott, de néhány dolog óvatosságra intett. Korához képest könnyedén mozgott, a földművesek darabosabbak, merevebbek. Túl magabiztos, a szántóvetők nem néznek ilyen keményen a másik szemébe. Furcsa mód elmúlt a bicegése, és a botja…
– Látom, észrevette – vigyorgott a férfi, és megemelte a háromlábnyi botot, melynek felső végén kicsiny baltafok feketéllett. – Szerencsésebb, ha bicegő nyomoréknak látnak a rossz emberek. A markom elrejti a lényeget, és ha megindulnak felém, hamar meglékelem a fejüket. Kiengedem onnan a gonoszt, hogy könnyebben csússzanak le a Lenti Birodalomba.
Elismerően vigyorogva bólogattam, és raktam még pár vastagabb gallyat a tűzre.
Most már biztos, hogy nem szántóvető, gondoltam. Vajon miért akar annak látszani? Sokféle oka lehet, és nem látszik rossz embernek, de attól még elvághatja a torkom. Na, ebből mássz ki, Misa gyerek!
Közben leszállt az est, és a lángok sejtelmesen világították meg a tisztást övező fákat. A madarak elültek, a lombok lágy susogásán kívül nem hallatszott semmi. A hold ragyogott, ami nagyon szép látvány, viszont felhők nélkül hideg lesz az éjjel. Jól fog jönni a tőz melege hajnalban.
– Sok idő kell még ennek a szép madárnak, míg elkészül – törte meg a csendet az idős férfi. – Meghallgatnám addig, mi hajtotta ki kendet az utakra, ha meg nem sértem.
Mosolyogva nézett rám, nem éreztem rossz szándékot kérdése mögött. Ügyesen főzi a szót, gondoltam, mint aki sokat beszélget. Kereskedő lehet, vagy katona.
– Először is, Mihály a nevem, vagy Misa, ahogy akarja. Nem nagy történet az enyém, hamar a végére érünk. Ketten udvaroltunk egy lánynak a barátommal. Az ő apja módos gazda volt, az enyém kiöregedett katona. Rendes ember volt a barátom, a lánynak is megvolt a magához való esze, így hát hozzá ment feleségül. Én meg nézegethettem, milyen boldogok. Aztán, mikor már eleget láttam őket, eljöttem. Jobb így nekem, mint otthon emelgetni a poharakat és sajnáltatni magam. Megyek, amíg kedvem tartja. Amint elfáradok vagy beléunok, szusszantok. Ha akad munka, elvállalom, ha nincs, találok annyi ehetőt, amennyi elég. Ismerem valamennyire a vizeket, a pusztát. Orzásra, rablásra még nem szorultam. Vagyont nem gyűjtök, cipekedni nem szeretek, elég nekem, amennyi könnyen belefér a tarisznyába. Megszoktam, hogy magam vagyok, de becsülöm a kellemes társaságot. Hát, maga mi járatban van?
– Engem Mártonnak hívnak – válaszolt a másik ¬–, és dolgom támadt errefelé, amit el kell végeznem. De inkább nem beszélnék erről.
Mindjárt gondoltam, hogy nem fogja elmondani.
– Semmi különös vagy rejtegetni való, de más ügyében járok, nem az én tisztem mesélni róla. Beszéljünk inkább lányokról vagy asszonyokról! – Csillogó szeme jelezte, hogy kedvére való a téma. – Nemrégiben benéztem a csárdába, lejjebb az úton, ahol egy kis bögyös illegette magát az asztalok között. Olyan szépen kitöltötte a ruháját, főként felül, hogy rendes férfi csak nyeldeste a nyálát a látványtól. Azok a lágyan ringatódzó, meg-megrebbenő…
Mesélt, adomázott jóízűen. Viszonoztam pár történettel, azokban is akadt annyi igazság, mint az övében. A vándor, főleg, ha férfi, szereti kikerekíteni a valóságot. Előadott néhány olyat is, ami ezután velem történik majd meg, ha ugyan el nem felejtem. Kellemesen éreztem magam Mártonnal, bár csak arról beszélt, amiről ő akart. Azt biztosra vettem, hogy nem egyszerű vándor, és hogy sokkal keményebb annál, mint amit magáról mutat, de ez nem zavart. Nem éreztem benne hamisságot, és azt hiszem, ő is megbízott bennem.
Időközben elkészült a túzok. A forró földben először puhára főtt, majd pirosra sült. A tolla beleégett az agyagba, amit szépen letördeltünk róla. Pirítottunk hozzá a kenyeréből, és mondhatom, ennél felségesebbet ritkán eszik a magamfajta. Máig összefut a számban a nyál, ha rágondolok. Márton előszedte a borocskát, amit szépen elkortyolgattunk, csak hogy meg ne ártson a sok zsíros hús. Nem is tudom, mikor és hogyan aludtam el, amikor…
***
Hatalmas erejő ütés ébresztett szendergésemből.
– Te is ezzel a vén barommal vagy? – üvöltött a fülembe egy ökörbőgésű hang, amit néhány rúgás is nyomatékosított.
– Mi az agyonmívelt anyátokért jöttetek ketten? Ennyire óvatos a gazda? Vagy tán üzekedsz ezzel a vén kecskével, hogy rohadna el az a bujkálós fajtája? Nem akarta otthon hagyni a szépfarú babáját? – Újabb rúgások, ütések, és én sehogy sem értettem, miről beszél. Se azt, hogy mit akar, hisz néhány perce még békésen heverésztünk. Most meg…
– Ha nem érezzük meg ennek a mennyei sült húsnak a szagát, most se vesszük észre. Ugassál, ha kérdezlek, te szutyok bojtárinas! – Bivalyerejű kéz rángatott talpra. – Most tátsd akkorára a pofád, mint amikor az apád szoptatott, te folyatós bornyú!
Hatalmas termetű férfi magasodott fölém, és emelt meg annyira, hogy nem ért földet a lábam. Fekete ruhájú, loboncos hajú szörnyeteg. Démon az alsó világból. Ragyaverte arca zsírosan fénylett a félhomályban. Közelről szagoltam bűzlő pofáját, melyből bőséggel fröcsögött a nyál. Szemem sarkából Mártont láttam, aki bizonyára megkapta már a magáét, mert ketten is emelték, fogták. Szemlátomást nem volt magánál, de bele-belevágtak a gyomrába, arcába, hátha megéled. Látszott, hogy sok kérdésük lenne hozzá. Távolabb, körbefogva minket, még vagy nyolc-tíz alak állt. A hold hideg fénye óriási árnyékokat vetett, de tisztán lehetett látni.
Mi az istennyila ez az egész? – töprengtem. Bojtárinas, meg szépfarú… Eszénél van ez a barom?
– Tudjuk, hogy Standics tőzsér marhái közelednek, legalább ötszáz darab, és titeket küldtek előre földeríteni a területet. Tavaly meg tavalyelőtt egész éjjel hajtották a marhákat, nem tudtuk kiszakítani a részünket. Hol van a gulya? Mikor érnek ide?! – üvöltött a fülembe az óriás, és úgy vágott gyomron, hogy mindjárt kipakoltam az ölébe a vacsorát. Káromkodva lökött el magától, szemlátomást nem szerette az egyszerű ételeket. Botladozva tántorogtam hátrafelé, amikor észrevettem, hogy Márton résnyire nyílt szemhéja alól figyel.
– Adjál nekik, komám! – üvöltöttem, és lábam előtt heverő botomat felkapva megzuhintottam az egyiket, aki fogta. Márton lefejelte a másikat, majd fegyver után nézett. Híres baltájához nem fért hozzá, ezért jobb híján felkapott a földről egy hosszú karót. Azok dobhatták el, akik őt kapták közre. Ahhoz képest, mennyire összeverték előtte, nagyon szépen osztotta őket. Még rikkantgatott is közben, mintha legényest táncolna. Ütött, vágott a husáng, de túl sokan jöttek. Én egyet-kettőt suhintottam, és amikor rés nyílt köztük, bevetettem magam a bozótba. Rosszul esett Márton csalódott üvöltését hallani, de határozottan jobb ötletnek tűnt a botos tánc helyett elsurranni a sötétben. Az utak túlélést tanítottak nekem, nem felesleges hősködést.
– Lóra, ti barmok, meg ne szökjön az asszonyember! – üvöltötte a bikahangú lator. – Megint riasztja a tőzsért, és mehetünk tyúkot lopni a vásárba. Szétvágom a pofátokat, ha elengeditek! Motya, Jaska! Üssétek már le azt a hitvány vénséget, mit gatyáztok annyit!
Csörtetés hallatszott a bozótban, ahogy a távolabb kikötött lovak felé rohantak. Én is szedtem a lábam a kiszáradt fa felé, mert tennivalóm sok volt, időm pedig kevés. Kimarkoltam övemen lógó szütyőmből az ideget, és felajzottam vele botomat, ami amúgy szép hosszúíj volt. Az én apám ugyanis íjászkatona volt, akitől ezt a mesterséget tanultam. Mást sem igen hagyott rám, az Isten nyugosztalja, ha csak azt nem, hogy a cimborát, akivel együtt ivott, nem hagyja cserben az ember.
Sebők Zsófia, Urbánszki Lászlóval beszélgetett az e kultúra oldalán
részlet
Sebők Zsófia: Azt javaslom, kezdjük a legelején! Kicsoda Urbánszki László, honnan jött és hova tartő
Urbánszki László: Édesapám bányász volt, hat elemit végzett, erős, bölcs ember. Munkásközegből indultam, tíz évet hajóztam a Dunán, diplomát szereztem, de az értelmiség életformáját sohasem éltem. Egy-két évig lubickoltam a mérnökségben, majd művészkedni kezdtem. Batikoltam, fafaragónak hittem magam, de mielőtt igazán ismert lettem volna, megfutamodtam. Mentségemül szolgáljon, hogy a művész „szakmában” sok a szépség, kevés a kenyér, és mi – én és a családom – éhesek voltunk. Mind a batikolásban, mind a faművességben visszahátráltam a határmezsgyére. Itt már meg lehetett élni. Se nem művész, se nem iparos, mindkettő, vagy egyik sem, ennek megítélésére nem én vagyok hivatott.
Amolyanállandóan úton lévő embernek érzem magam. Mindig vannak céljaim, vágyom valamire, de ha elérem, kis idő multán már fészkelődni kezdek lazítás helyett. Unatkozom! Ilyenkor molyolok, tötyörészek, kóstolgatok, és egy idő után megint úton vagyok. Gürcölök, agyalok, próbálkozom. Tiszta pillanataimban sokat röhögök magamon. Általában olyan célokat nézek ki, amihez nem értek, magyarul az alapoknál kell kezdenem. Természetesen sohasem a járt úton menetelek, mert az unalmas, nem veszem át a nálam okosabbak véleményét, ahogy illik, hanem eljátszom a problémával, próbálom a magam esze után megoldani. Félreértés ne essék, nem vagyok kapkodós, mindenbe beleugró típus, bármibe kezdek, azt szívvel-lélekkel teszem, és mívesen kidolgozom. Legyen az faműves munka, honlapépítés, novella egy kisbojtárról, vagy nézzék meg a gyerekeimet, szépek és okosak. (Nevet.) Míves munka.
Az írást 2008 tavaszán kívántam meg. Természetesen azt hittem, hogy elég a kreativitás, az eredeti látásmód, de ez nem így van. Egy év kellett az első normális novellám megszülésére. Három év az antológiányi mennyiség megírásához. Természetesen mindemellett folytattam szerelmetes faművességemet is, egyrészt, mert meg kell élni valamiből, másrészt, ha abba kellene hagynom, betölthetetlen üresség maradna a helyén. Gazdagabb így az élet, nem marad kihasználatlan tehetségem, fölös energiám. Új elfoglaltságot egyelőre nem keresek.
Sebők Zsófia: Hogyan jellemezné saját írói hovatartozását? Az már nyilvánvaló, hogy a most megjelenő, debütáló könyve a „történelem” szekcióban lesz elhelyezve a boltokban, de ezen belül hová tenné ön az Odakint, a pusztábant?
Urbánszki László: Természetesen, íróként is több úton szeretnék haladni. Vonzódom a szépirodalomhoz, jellemábrázoláshoz, hangulatokhoz, de szeretem az izgalmas cselekményt is. Egyszerre ülök két lovon. A kalandírók rosszallják, hogy sokat locsogok az emberről, a szépírók ledermednek a pörgős, sokszor durva cselekménytől. Tízezer karakterben mesélek egy pusztai vacsoráról és egy szeretnivaló kisbojtárról, míg egy másik írásomban kínhalállal bünteti a tömeg a méltatlan embert, vagy puszta kézzel szaggatják szét a gonoszt. A legtöbb írásomban akad ebből is, abból is. Talán nem illenek össze, de én így érzem teljesnek. A szépirodalmi megjelenítéstől lesz hihető a szereplő, de kell a mozgalmas cselekmény is, hisz attól válik élvezhetővé, befogadhatóvá a mese. Teremtsünk értéket, mely gyógyírként hat, de keverjük finom, emészthető ételbe, hogy napi háromszor ehessünk belőle.
Mindenképpen a könnyebb, kalandirodalomhoz állok közelebb. Szórakoztatni akarok, izgalmasat, érdekfeszítőt írni, de olyan szépirodalmi értékek hozzáadásával, hogy évente újra, meg újra elolvassák az írásaimat. Vannak olyan írók, akik ezt meg tudják tenni, én is szeretnék közéjük tartozni. Például Az íj című elbeszélésemben – mielőtt a felelőtlen kamaszfiú elindulna házi készítésű íjával medvére vadászni –, el akarom érni, hogy megszeressék. Ha ez sikerül, akkor sírunk és nevetünk, miközben az őrültségeiről olvasunk, mert szeretjük és féltjük őt. Ez lenne a végső célom, az olvasó azonosuljon a szereplővel. Ne regénynek, novellának érezze, hanem élete részének, mintha emlékezne.
Tudom: nagy szavak, nagy tervek, nagy kihívás. Vagy elérem, vagy sem, ez attól függ, elegendőek-e az adottságaim. Közel sem vagyok biztos magamban. Majd az olvasók eldöntik, mennyire sikerült. Nekem az is elég, hogy ilyen cél felé haladok. Hisz: úton lenni boldogság…
Sebők Zsófia: Miért a hétköznapi emberek, fogadósok, szilajpásztorok, bojtárok a főszereplői a kötetben megtalálható történeteknek? Ha azt mondom, középkor, a legtöbb embernek a lovagok jutnak eszébe róla. Ön nyilván másképp van ezzel…
Urbánszki László: Ritka bölcselkedő pillanataim egyikében arra a következtetésre jutottam, hogy amikor ezrek haláláról vagy mennybemeneteléről olvasunk, legfeljebb felszisszenünk, de ha egy ismeretlen gyerek kiül a második emeleti erkély korlátjára, akkor kiver minket a víz. Mindkét esetben kívülállók vagyunk, nincs személyes kötődés, mégis óriási a különbség. Ezt én magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy a valódi izgalom a mindennapi életben rejtőzik, csak jól kell megjeleníteni. A hétköznapi kölyökkel tudunk azonosulni, a Szentföld megmentésére siető lovaggal nem annyira. Ha írói eszközeimmel el tudom érni, hogy az olvasó elhiggye, hogy ő csórt szalonnát a kamrából és egy dög nagy medve rohant felé, akkor igazi könyvet írtam. Amikor befejezi az olvasást, jóízű fáradtságot, kielégültséget fog érezni, mert vendégül láttam saját világomban, ahol csórt, izgult, menekült és győzött.
Hogy miért tettem hétköznapi kalandjaimat a középkorba?
Igazán komoly okom nem volt rá, így alakult. Most, hogy gondolkodom rajta, azt kell mondanom, hogy sok, nekünk aprónak tűnő probléma vagy öröm „odalent” felnagyítódik. Nincs gyufánk, sebaj, majd holnap veszünk. Odalent elveszett a kovakő és az acél? Akkor majd egy hét múlva szerzünk a városban, ha addig meg nem fagyunk.
Kevésbé bonyolult odaát az élet, jobban tudok koncentrálni a mondanivalóra, tisztábban előjönnek az értékek, a bűnök, de ami a legfontosabb: szeretek ott. Elvarázsol, lubickolok benne, vagy dagonyázok olykor. Eszem, iszom, adomázok, megverekszem a lányokért, hatalmasakat kártyázok a füstös kocsmákban és tyúkot lopok, ha vesztettem. Mai szlengben szólva, fullos életem van „odalent”, naná, hogy lejárok oda. Hogy közben a lovagok Jeruzsálemért (és saját birtokért) harcolnak a Szentföldön? Előfordul, majd Bíró Szabi megírja azt a részt. Én maradok a fogadósomnál, akinek támadt egy remek ötlete, amelyből eltartja a családját (lesz még hat gyermeke), jóízű történeteket hazudozik a pult mögött állva, bármilyen fáradt is, együtt számolják meg a bevételt a feleségével, és ha már ébren vannak… értik, ugye? Azért aki kuporgatott már hónapokig, évekig valamire, az tudja, még a pénzszámolásnak is megvan a maga izgalma… Csak jól kell megírni!
Sebők Zsófia: Jövőre jelenik meg a Nemtelen nemesek című regénye. Mesélne egy kicsit erről a könyvről? Mire számíthatunk majd?
Urbánszki László: Valódi élet lesz benne. Kicsit lusta, kicsit szélhámos emberekről fogok benne írni, akik ezen a földön járnak. Ügyeskednek, hogy megéljenek, és ha egy mód van rá, nem fizetnek adót. Ha van miből, úri módon megvendégelik a szegény embert, de olykor megkérik, hogy adjon nekik sovány leveséből, mert nagyon éhesek. Egyszer fent, egyszer lent, mint ahogy az életben lenni szokott. Figyelmeztetem önöket, hogy alattomos leszek. Ha nagyon idilli a hangulat, tuti, hogy becsap a mennykő, és valami vad dolog történik majd. Lesz benne durvaság, mert az életben is van. Nem akarok szirupos lenni, írni fogok majd igazságtalanságról és szenvedésről is, de csak mértékkel, mert abból a kevés is sok. Valahogy megvigasztalom majd a szenvedőket, de nem akarok minden rosszat helyrehozni, mert az hamis lenne. Viszont bízhatnak abban, hogy a gyermekét elvesztő anyának lesz szerető párja, és a lábatörött lovat megszabadítják a szenvedésétől.
Nemes barátom, Ladányfi Bene sokat fog kártyázni, és meglátogat majd néhány adakozó kedvű asszonyt is éjszakánként. Természetesen nem lesz mindig sikere, sőt… Urlas gyerek lassan felnő:csibészségben, tisztességben, mikor melyik a praktikusabb. Meglesi a fürdőző asszonyokat, megcsodálja a női test szépségét, és nagyon sokáig fog futni, hogy a férjek el ne kapják. Terveim szerint lesz némi közük a szürkemarhákhoz, verekednek majd a gulyásokkal és a gulyásokért. Megküzdenek farkasokkal és ordas emberekkel, és nem fognak mindig győzni. Átmennek Nagy Lajos királyunk Magyarországán, vendégeskednek fényes udvarházban, és ürgét ásnak, hogy ehessenek valamit.
Magyarul, fogalmam sincs, mi fog velük történni. Van egy vázlatom, egy ötlethalmazom, de ismerem magam: amint lehetőség adódik, elindulok egy ködbevesző ösvényen, mert vonz a kaland, eszembe fog jutni valami vad, erotikus, netán komolytalan ötlet, és akkor szabadjára engedem a két szeretnivaló zsiványt, hadd eriggyen a szekér, amerre csak a mese kívánja.
Sebők Zsófia: Mi mindent várhatunk ezután? Vannak konkrét ötletei, vagy inkább az „ahogy esik, úgy puffan” híve?
Urbánszki László: Messze nem vagyok még kiforrott író. Komolytalan lenne, ha most nagymellényű kijelentéseket tennék. Nem tudom. Írni fogok, az biztos. Történelmi regényt, mert szerelmes vagyok abba a korba, és szépirodalmat fogok beleszőni, hogy éljenek a szereplőim. Szabolcs barátomnak, a Historium Kiadó vezetőjének megtetszett áradozásom a magyar vadnyugatról, megkért, hogy írjak arról az időről. Utánamegyek a tényeknek, megkeresem a hozzáértőket, majd nekiülök álmodni. Ha szép, megosztom önökkel, ha csúnya, akkor hazudok hozzá valamit, hogy megszépítsem, mert abban akarok hinni, hogy az élet élveznivaló dolog. Az almába bele kell harapni, a magvakat el kell ültetni. A szépasszonyokat meg kell ölelni, de a többieket is, hogy ők is megszépüljenek. Sokat kell nevetni, olykor lehajtani a fejünket, és csönddel áldozni, de utána kérni egy korsó sört, bár egy jó könyv is megteszi. És ami nagyon fontos: mindig simogassuk meg a gyerekünk buksiját, ha összefutunk vele, mert jó dolog szeretve felnőni! Szerintem nem locsogok többet, hanem leülök, és megírom!
Sebők Zsófia: Mit üzen Urbánszki László, az elsőkötetes író a közönségnek?
Urbánszki László: Köszönöm, hogy meghallgattak, jól éreztem magam közben, mert szeretek mesélni. Remélem, gyakran fogunk találkozni, és ami a legfontosabb, örülünk egymásnak. Most megyek, de jönni fogok!
Sebők Zsófia: Köszönöm az interjút!
Forrás:
Michael Mansfield – tintbhu1.megacp.hu
Sebők Zsófia – ekultura.hu
ekultura.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:38 :: H.Pulai Éva
