A torony
Mint jó mesterember falakat húztam:
k?b?l, téglából, erényb?l.
Reményt?l duzzadó mellkasom
(nem várva)
inget és bizalmat repesztett.
Túl sötét – nézték.
Túl magos – mondták nemegyszer.
Salétromos lett az önbizalom.
Tenyeremmel óvtam óriás
Sötétemet, arcommal melegítettem
télvíz idején, s mikor jött a tavasz
bizony tovább építettem én. Körbe
és körbe, egyre magasabbra. Fel a
Napig ha kell. Ne mondja senki,
nem fényli be munkámat az ég!
De ahogy n?tt, vele árnyékom is.
Belsejében már koromlik a sötét
– sz?kül a tér s már sz?köl az ész.
Csontig hatol a nappali éj.
Nyirkos szusszanás minden k?.
Minden tégla egy-egy láncszem,
mely lassan fényes kígyóvá n?.
Az erényt kimosta a félsz, a hitvány
megalkuvó. S én már csak ülök itt csendben
– nem várok választ senkit?l.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.18. @ 08:47 :: Jagos István Róbert
