Csak nézem és látom; nem érti. Nincs az az isten (pedig neki van), aki megértetné vele a helyzetem. Elmondtam neki mindent. Azt, hogy negyedik napja nem ettem, harmattal fedett padon ébredek, két napja nem tisztálkodtam, és hogy a fiamat se láttam már egy hete. Figyelem arca rezdüléseit. A tanácstalanság láthatólag pozíciót keresett. Szemével olykor félrepillant. Gondolkodik. Valami okosat és egyben biztatót kellene mondania nekem. Látom ebből semmi sem lesz. Pedig hatalmas betűk hirdették itt a Kossuth tér kellős közepén: Ha tanácstalan vagy és elveszett, térj be hozzánk. Nincs olyan gond, amelyen Istennel együtt ne segíthetnénk. Szép kis bódé. Olyan kis kétszemélyes. Isten már be sem férne. Talán azért nincs most se itt. A pásztor még mindig gondolkodik. Én közben nézem az asztalon felejtett mézes puszedliket. Szívesen beleharapnék az egyikbe még azon az áron is, hogy tudom, talán fájdalmat okoznék vele a lyukas fogamnak. Még mindig gondolkodik. Majd hosszan rám néz. Lassú mozdulattal nyúl az ásványvizes palackjáért. Körbeforgatja maga előtt és a címkéjét vizslatja. Húzza az időt. Végül a szájához emeli és kortyol egyet. A megnyújtott időben külső pillantásokat állok. Érdeklődő és lekicsinylő szempárok a térről. Kirakatember lettem. A nagy felirat alatt a kis bódé reklámarca. — Isten segíteni fog önnek, csak hinnie kell.
Egyenesen a szemembe mondja. Végül megtalálta azt a pozíciót, amellyel úgy tud elém állni, hogy hiteles maradjon. Csak egy szó: Isten. Vele mindent meg lehet oldani. Ő az, aki segít nekem is, amikor nem engedi majd, hogy a kukából kivegyem a megrágott sós perecet. Nem a büszkeség. Ő az, aki segít majd bevennem a mérgeket. Nem az elkeseredettség. Ő az, aki megment talán a haláltól és nem a Magdi. Ő az, aki segít abban, hogy a fiammal együtt lehessek újra. Nem a szeretetem. Ő az, aki emberré hagyott és nem a túlélő ösztönöm. Ő az, aki miatt szeretnek még páran. Nem magam miatt. Ő az, aki újra Ági karjaiba tolt. Ő az?
Legutóbbi módosítás: 2011.11.20. @ 12:47 :: Jagos István Róbert
