Mióta megkapta ezt a munkát, felpezsdült az élet körülötte. Közel négy hete, hogy család nélkül Rómában él. Megbízták, hogy a Fiumicino repülőtér tranzitjában a hatalmas illatszer shop egy részét — az ismert kozmetikai cég kívánságai szerint átalakítsa, és képzéseket tartson az eladóknak. A Dior vezetése adott mellé egy hozzáértő segítséget is — Savio, az egyetemi tanulmányait Magyarországon végzett fiatalember személyében. Összehangoltan dolgoznak: ő tárgyal, megbeszél, illatszer bemutatót tart az utasoknak, tréninget az shop eladóinak, a fiú pedig segít a megvalósításban — elvégezve a nehezebb, férfi kezet igénylő módosításokat. Irányítása alatt lassan kibontakozik egy, a régebbinél elegánsabb, áttekinthetőbb pultrendszer – ahol az átutazók számára szembetűnőbbé válnak a Dior cég termékei.
A repülőtértől nem messze, egy magánházban béreltek számára lakást. Maga is megdöbbent, hogy örömét leli ebben a váratlanul jött önállóságban. Lelkiismeret-furdalással gondolt a gyermekeire, férjére, a megszokott életére, pedig nem kellett volna — beszéltek minden nap és a skype -on látták egymást. Ádám, a férje pedig felvállalta a négy hetet, hisz ez anyagilag igencsak jól jött a családnak.
Idén szép ősz volt, a napsütést élvezve megállt a lépcső aljában, nézte a lehullott faleveleket, a gesztenyefák alatt kibomlott fényes, barna- sárga gesztenyéket, majd vágyva rá, hogy megérintse, lehajolt, válogatott, s a legszebbet felemelte. Lazán fogta, élvezve, hogy selymesen simul a tenyerébe, engedelmesen gömbölyödik, mint valaha kicsi fia feje. Az emléket idézve elérzékenyült: boldog korszak volt! Belelépett a vastag avarba, kis utat vájva cipőjével, mintha korcsolyázna csúszkált a kapuig. Ott elszégyellte magát, s lopva körülnézett, „Mi van, ha látják?… No, még egy perc!” — élvezte a hangulatot, aztán beült a kocsiba és elindult a repülőtér felé.
Jól haladt, időben kiért, már csak át kellett öltöznie. Magában füstölgött… miért nem léphet a tranzitba egyenruha nélkül? Miért kell ilyen sok kiegészítőt magára aggatnia? Nem is beszélve a rúzsról, színes kendőcskékről! Míg az azonosításra szolgáló kis kártyát magára tűzte, tovább kérdezett…
Milyen nő is az ilyen, aki egyszerű fekete ruhában, vagy nadrágban, kis szemfestékkel érzi jól magát? — pedig egy ideje ezt szereti, a natúr természetességet. A külvilág felé jobb az egyszerű harmónia. A belső világát színesíti olvasással, versekkel, zenével és erre is alig van ideje! De vajon így volt ez, régebben is?
A furcsa érzés, a könnyed, boldog lebegés akkor kapta el újra, amikor a hatalmas, sok fényben vibráló üzlet forgóajtaján belépett. Érezte, hogy a háttérből valaki figyeli és megint megjelent a varázslatos borzongás! Visszapillantott! A vásárló utasok közül villant rá az ismerős tekintet, várakozón, figyelmesen. Savio várta őt, aki már jött is felé, hogy köszöntse. Utolsó napja volt a Fiumicinon — végetért a megbízatás —, s ezt megünnepelni, köszöntésre gyűltek össze a kollégák és a Dior cég képviselői. Összeterelték a társaságot, a kozmetikai cég kiosztotta szokásos ajándékzacskóit, majd gratuláció, viccelődés, ölelkezések; örömteli gesztusok, olaszos temperamentummal áradó érzelmi megnyilvánulások, melyektől felpezsdül a vér.
Savio szemben állt vele, majd közvetlenül mellette, mintha összetartoznának. Éva zavarban volt. Talán ez az állandóan rászegeződő tekintet, amiből hiányzott a mosoly: komoly, figyelmes nézés volt, mint ahogy a kutya lesi kedvenc gazdája tekintetét! Megpróbált nem erre figyelni! Kedvesen beszélgetett mindenkivel, a fiúval is. Nyugodt-vidáman szőtte a mondatokat, természetesen. Érzékeny idegrendszere azonban jelzett és óvatos visszalépést parancsolt! Hiába, zavara tovább fokozódott, finom bőre elpirult, ismét megjelent a jóleső borzongás; a forró áramlatok nyakszirtjén, hátgerincén, derekán. Mozgása fiatalosabb lett, tartása kiegyenesedett és elömlött rajta egy nem uralható boldogság. Észre sem vette, hogy a fiú mikor került mögé, majd ölelte át hátulról egy könnyű puszival búcsúzva — ami a nyakszirtjén landolt a meglepődés gyors mozdulatától.
— Éva…! Ma akarok veled beszélni — súgta a fülébe. — Este!
Nem reagált, csak megijedt! Milyen jeleket adott ennek a fiúnak, hogy ezt tette? Mitől ez a melengető, boldog érzés, ami elömlött rajta? Talán a fiú átható, hűséges kutyaszeme? Ez a közös munkájuk alatt folyamatosan rászegeződő tekintet?
*
Igen! Mindkettőjük részéről jóleső ragaszkodás volt ez egy kellemes hangulathoz. Egymásra hangolódtak, mint a zenészek hangszerei egy jó karmester keze alatt. Érdekes beszélgetéseik voltak magyar költőkről, versekről, könyvekről, zenéről – mindenről, ami Saviot érdekelte magyarországi egyetemi évei alatt, és amitől Ádám, a férje azonnal ásítási rohamokat kapott, mert Ádámot ez untatta. Néha elolvasott egy fantasztikus könyvet, vagy Rejtő Jenő jó humorú írásaiból egyet-egyet — amin mind ketten jókat derültek -, de verset egyáltalán nem olvasott, a zenét zajnak érezte, és este tökmagot rágcsálva, Évát nem érdeklő filmeken pihentette az agyát. Új élmények miatt pedig ritkán mozdultak ki otthonról, mert a színházat unalmasnak találta Ádám, a hosszú erdei séták, kirándulások pedig fárasztóak.
Az elmúlt hetekben Savio udvariasságával egy rég elmúlt világot idézett fel benne, a fiatal lány Évát — és kialakult valami játékos, titkos összetartozás amiatt is, hogy egymás közt mindig magyarul beszéltek. Éva élvezte a kötelezettség nélküli napokat, az otthontól távollét szabadságát. Tervezték a fényreklámokat, dolgoztak a reklámanyagokon — a mindkettőjük által szeretett munka örömében élve, hajnaltól néha késő estig, és Éva — bár vágyott rá — még a harminc kilométerre lévő Rómába sem jutott el. Aztán jött egy szabad délután, és Savio városnézésre hívta őt. A megszokottól eltérően, jókedvűen készülődve, a borostyánzöld kiskosztümöt vette fel egy halványsárga toppal és könnyű szandált — amiben megdöbbenve fedezte fel újra rég nem látott, formás lábait. A haját is lazán feltűzte, kicsit kócosan, egy-két tincs szabadon lengedezett, s mikor a tükörbe nézett örömmel állapította meg: — Egész derűs látvány vagyok így!
A mediterrán éghajlat miatt itt ősszel is nyáriasan meleg volt. Járták a széles, többezer éve épült sugárutakat, pillepalackjaikat — a Rómában szinte minden sarkon csordogáló kutakból —, iható vízzel töltötték újra és újra.
A Colosseum előtt álltak, s hunyorogva néztek fel a lyukasan tátongó ablakokra, borzongva idézve, hogy majd’ kétezer éve építtette Vespasiánus császár és mert „Kenyér és cirkusz kell a népnek” — rendeztek az arénában életre-halálra szóló gladiátorküzdelmeket, állatviadalokat, valamint a kettő kombinációjában kínhalállal végződő nyilvános vérfürdőket.
A forgalom folyamatosan áramlott.
— Tanulni kell a rómaiaktól — mondta a fiú —, ha át akarsz menni a túloldalra, el kell indulni, ne várj rá, hogy előzékenyen megálljanak! — folytatta. — Ez a szabály!
És akkor Róma szembejött’… az Angyalvár, a Vatikán, a Szent Péter bazilika… Varázslat, élet és lendület, amire mind nem jutott idejük. Ezért aztán sétáltak a Tevere partján, papírzacskóból ették a forró pizzát, s a folyóparton vörösbort ittak rá üvegből.
Besötétedett, mire a Trevi-kúthoz értek. Ültek a lépcsőn szemben az egész teret beborító szökőkúttal, néha összeért a kezük, egymásnak dőltek, s keresték Anita Ekberget — persze megtalálni Marcello Mastroianni óta, senkinek nem sikerült! Próbáltak csapást vágni a vízhez — csak hát közben ott nyüzsgött az egész világ! Nevetve jobb kézzel a bal vállon át beledobták „péterfilléreiket” a kút vízébe. Csodálták a Bernini tervezte mozgalmas barokk vízi játékot, Niccolo Salvi remekét, szótlanul gyönyörködve a víz színében, a hófehér szobrok szép formáiban és arcukon megjelent a boldog mosoly, mint e helyen minden ott járó szája szögletében.
Ezen a könnyed, természetes délutánon fogadta meg Éva, hogy időről időre visszatér ide, szippantani egy kis levegőt. Rómait persze, és ez volt az az este, amikor oly nehezen váltak el egymástól, sokáig beszélgetve lakása előtt az autóban, majd másnap jegyezte meg Savio sértődötten.
— Nem intettél ki az ablakodon, amikor felmentél! — és folytatta. — Vártam, míg elalszik nálad a fény, sokáig!
Felidézte a fiú meleg szemeit, homlokából kifésült, mindig előre kócolódó rakoncátlan, szép színű haját, finom arcát keretező szakállát, a jól szabott farmert, felsőtestére feszülő pólóját és a lábait, amik jóval nagyobbak voltak, mint az övéi és az edzőcipős láb viccelődve, többször emelkedett, hogy összemérje az asszonyéval. Ilyenkor a talpuk egymásnak feszült és nevettek.
Igen! Számtalan kellemes pillanat jutott eszébe, olyan, ami örömmel töltötte el mindkettőjüket, és amiből szinte minden nap adódott. Savio figyelt rá és kíváncsi volt a gondolataira — csodálta kultúráját, hangját, finom kapcsolatteremtő képességét. Kedves, kedves fiú! Tőle megkapta mindazt, amit Ádámtól már oly régen nem, s amitől minden nő, nőnek érzi magát!
*
Most aztán hogyan tovább? Pár hét alatt varázsolódott el, észrevétlenül. Éva ebben a pillanatban felébredt és tudta, ezt a játékot be kell fejeznie. Tudta, hogy vége — de minden porcikája tiltakozott ez ellen! Nem akarta! Pedig nincs helye a játéknak! Így tisztességes! Szint kell vallani, hozzá méltó módon úgy, hogy ne kelljen semmiféle vallomással nevetségessé tennie önmagát és semmiképp ne sértse meg – ha vannak – a fiú érzelmeit. Gondolatai reálisak lettek. Nem, nem ő az, aki ilyen helyzetben át merné élni a pillanatok örömét. Romantika, forró érzelmek, vágyott ölelések? Pár boldog hét, s marad a fájdalom, vagy ha tovább folytatódik, a titkolódzás az ezzel együtt járó bűntudat kíséretében.
Már mindent összepakolt, a nagy irodában nyoma sem maradt az itt töltött négy hét munkájának. Savio délután elszállította a szerelvényeket, fölösleges polcokat, állványokat is. Kiment, sétált a fényes kirakatok között, megelégedéssel szemlélve munkájuk eredményét — kis búcsút intett az utasok közt készségesen forgolódó kollégáknak —, majd elintézett egy telefont és várva a fiút leült az íróasztalhoz, nézett a semmibe.
Amikor Savio belépett az ajtón, már lelkileg felkészülten várta. Megkerülte az íróasztalt és távolabbról, a várakozó tekintetek sugarából kilépve szelíden szemlélte. Az két lépéssel előtte termett és komoly-csendesen kezdte:
— Éva! Én téged… — de itt megálljt parancsoltak szavainak, Éva finoman a szájára tette a kezét.
— Ne mondd! Kérlek ne! — majd hátralépett, szemei kicsit párásak voltak, de mosolygott.
— Milyen jó volt, Savio veled ez a négy hét! Köszönöm! Nem foglak elfelejteni és kérlek te is emlékezz majd rám jó szívvel! Már itt a taxi, a lakáson csak felveszem a bőröndöm és az utolsó géppel ma hazautazom. Tudod… várnak! A férjem és a gyerekeim! Elindulok! Egyenesen… Haza!
Savio távolabb lépett…, nézte, nézte a nőt hosszan, szó nélkül, sokáig — majd kitárva két karját, egy helyben állva megszólalt:
— Egy búcsúölelés azért lehetséges?
Éva nézett előre… állt — csak visszafojtott, izgalomtól ziháló mellkasa és könnytől csillogó szemei árulták el érzelmeit. Végül megtette az őket elválasztó pár lépést és hosszan, szó nélkül ölelték egymást.
Búcsúztak.
http://www.youtube.com/watch?v=5H0SQBOm1go&feature=channel_video_title
Legutóbbi módosítás: 2011.11.28. @ 13:12 :: Király Valéria
