Valami csoda történt azon az udvaron. Bűvészkedés, színház, álom? Egy apró, gyermektenyérnyi labda röpült az ég felé — egy kislány képzelete varázsolt postagalambokból tűzijátékot az égboltra, amikor az udvar közepén fölrepült a pöttyös labda és a háztetőn tollászkodó karcsú postagalambok szétröppentek. Riadtan, ahányan voltak, annyi felé. A kislány örömmel nézte, majd a diófa alá húzódott a szokásos helyre — várva a következő röptetésre.
Leült a hosszú akácfapadra, körmével kapirgálta. Szerette érezni az akác édes friss illatát. Nézegette a kút betonkoszorúját, ami megint nem volt letakarva, pedig a múltkor is beleesett az a fekete cica. Látta amint a szomszéd bácsi kiemelte a pici testet, lucskosan lógott a kezében. Ó szegény cica! Felkelt, széttárta a karját, hogy átérje a nehéz tölgyfa kútfedőt. Le fogom ejteni — gondolta —, vagy bele, no, az még rosszabb lenne. Egyensúlyozott, aztán nagy nehezen eligazítva felsóhajtott, majd ijedten nézte, hogy megint szálka ment a kezébe, kettő is, egyik a körme alá. Nem szerette a kényszerű toporgást, amíg a szálkát kiveszik a kezéből, a piszkálódást a tűvel. Nem is a fájdalom miatt, csak már ment volna ki játszani, ugráló kötelezni, hintázni. Ki az udvarra!
Megijedt, amikor rászóltak, hogy ne szaladgáljon mezítláb. Pedig úgy szerette érezni a kavicsok szúrását a talpán! Ezeket az ismerős bizsergető érzéseket cipőben soha nem érezte. Dúdolva lépegetett a tűzfal menti forró köveken, érezve, hogy minden kő másképp sima, és jó így mezítláb egyenként végigmenni rajtuk. Zenét, hangot hallott ilyenkor, mint a zongorán a nagy színházban, ahova a Nagypapa vitte el, télen.
Azért is kapott, hogy a haját — amit reggel mindig szorosan befontak —, akkurátusan kibontotta, de hát olyan jó volt érezni, hogy lebeg utána és fújja a szél.
Titkos játéka volt — pedig tudta, hogy nem szabad — a tűzfalat borító piros vakolat vakargatása, lebontása. Mindig más formában szakadt le a megbontott rész, és lassan olyan lett a fal, mint egy nagy üres lap. Oda pedig krétával, vagy azzal a vastag ácsceruzával írni is lehetett. Az én könyvem… — gondolta.
No, és a diófa! Élvezte a fatörzs sima keménységét, a levelek illatát. Az ágak közé támasztotta állát — onnan látta legjobban az égboltot! Figyelte a felhők sokféle formáját és sokszor látott ismerős arcokat felbukkanni ott. Olyan arcokat, akikkel csak fényképen, vagy régóta nem találkozott, de mindig gondolt rájuk. Úgy, mint amikor este az udvaron a Holdat nézte — a Holdnak mindig kedves arca volt és olyan, mintha csak őt figyelné. Kicsit hasonlított is a Nagymama arcára.
A ház konyhájának ablakai az udvarra néztek, ahol néha — ha épp délelőtti főzési idő volt — megjelent nagybátyja, nagynénje, vagy unokanővére arca. Ő úgy látta ezt az ablakot, mint egy képet, amelyen mindig változnak a szereplők. Egy szép bekeretezett képet. Most ez a képkeret üres volt. Leste is, mert tudta lassan készülhet a labdával. A háztetőn már ismét békésen elhelyezkedtek a galambok…
Kezében a kis piros pöttyös labdával ártatlanul próbálkozott, mint aki csak épp arra jár, azt remélve, hogy bentről nem veszik észre. Az udvar közepére ment, előrehajolt és a kezében tartott labdát a lábai között felemelve, a legerősebb dobásával ismét magasra hajította. Sikerült, megint felrepültek! A kék, a zöld és a szürke ezer árnyalata szikrázott tollukon az aranysárga napfényben. Nézte ameddig látta, még majdnem hanyatt is vágódott, úgy hátraszegte a fejét. Ha a ház sarkán álló hatalmas esővizes dézsa — amiben az ereszcsatornából kifolyó esővizet felfogták — útját nem állja, biztos hanyatt esik.
Várakozott. Mindig ez van. Sokáig kell várnia, de aztán visszaszállnak és jöhet a következ? dobás! Magasabbra, még magasabbra röpült a labda, és röppentek a szárnyak! Hallatszott a jól ismert szárnysuhogás, és a riadt galambok tüdejéb?l kiáramló leveg?, csipogásszer? kis hangjai most is örömmel töltötték el. Egyre vigyázatlanabb lett. Dobott, majd irány a diófa alatti pad, ahonnan a legjobban lehetett látni az égbolton sokfelé szétröppenő madárrajt! Mindegyik másfelé szállt, mintha egy nagy tűzijáték lenne. Szép! Nagyon!
Biztos visszajönnek, ezek okos postagalambok, a nagybácsi is mondta, bárhonnan hazatalálnak. Ezért utaztatják őket messze vonattal, hogy ott felengedjék, és itthon meg valami okos órával megnézzék, melyik ér legelőbb haza. Nyertek ezek a postagalambok valami díjat is! Volt ünnepség, oklevél, taps, vacsora, és a végén az a jó zene, amire mindenki táncolni kezdett. Elvitték őt is, szép új ruhában, cipőben. Még a haját is besütötték loknisra. Mindenki kezet rázott a nagybácsival. De ő csak azt a fiút, meg az ezüstruhás lányt nézte, akik olyan szépen táncoltak. A lány mindig mással táncolt. Miért nem azzal a fiúval, akivel először? Ő biztos csak vele táncolt volna! Még álmodott is erről az estről — és milyen szépet!
Visszajöttek. Ismét repült a labda, és érezte a boldog örömöt, aztán újra és újra. Folytatódott egy darabig, addig, amíg egyszer csak kicsapódott a konyhaablak és unokanővére szájából felhangzott a jól ismert „Szöszi, ne dobálj!” És az előbb-utóbb mindig felhangzott, ez már csak így volt kitalálva. Észrevették! Tudta ő, hogy észre fogják venni, volt is egy kis bűntudata. Néha a postagalambokat is sajnálta, hisz olyan messziről repültek haza. Biztos fáradtak. Hát, igen, a nagybácsi is mondta, jó erőben kell lenniük! Meg hát annyiszor látta a magas jól fésült, mindig pedáns embert, ahogy szemben a házzal, a kút kávája mellől, kicsi, mindig egyforma füttyökkel hívogatja őket, és nagy kezét az ég felé lódítva, vagy egy óvatosan irányzott kicsi kővel ő is megröpteti a postagalambokat.
„… Én csak kicsit röptettem őket, mint a Rudi bácsi! Nem sokáig… csak egy kicsit…” — magyarázkodott, de hiába. Meg kellett hallgatnia a szokásos fegyelmezést.
„… Igen, tudom, megígérem, biztos, egész biztos, soha többé…” — szavalta, miközben a teste már türelmetlenül fordult kifelé az ajtón. Elszaladni vágyott, nem akarta hallani, amit már oly sokszor, hisz kívülről tudta az egymás után következő mondatok sorrendjét. Játszani akart, a barátnőjéhez menni, át a hatalmas szederfa alá, ahol olyan jókat bújócskáztak, és ették a szedret maszatos képpel.
* * * * * *
Kosztolányi Dezső
A JÁTÉK
Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyűrű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap — óriás aranypénz —
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.06. @ 19:21 :: Király Valéria
