A SZIGETEN
„A hófehér homok lassan belefolyik a türkizkék, majd mélykék tengerbe és a láthatáron a tenger kékje egybeolvad az égbolt kékjével. Sehol más szín, csak hófehér, türkizkék és mélykék.”
Ebbe a színpompába feledkezve állunk, majd leülünk a parti napozó-ágyakra és akkor, váratlanul a tengerszinttel egy magasságba kerülünk. Még lejjebb ereszkedek, a lágyan omló homokba, s a tenger szinte magába fogad. Ritka az ilyen pillanat, amikor nem motoz az ember fejében semmi, és valami végtelen béke hatalmasodik el rajta. Elidőzök benne, hogy jól rögzítsem, megjegyezzem ezt az érzést! Van boldogság — ha csak röpke pillanat is —, van!
A bensőmben örökkön élő gondoskodás egyre nagyobb nyugtalanságot okoz. Nézzünk körül, hol fogunk étkezni és hol is fogunk lakni? Az éttermet nem kell keresni, velünk szemben van, faragott bútoraival, kockás terítőivel — jelenleg épp üresen, csak a két felszolgáló fiú támasztja a belső konyhába nyíló ajtófélfát, lustán beszélgetve.
Itt az idő, hogy bungalónk tüzetesebb felfedezésébe kezdjünk. Az elmúlt időben már tapasztaltuk, hogy Thaiföldön mindig érhetnek váratlan meglepetések. Az elsőre kényelmesnek tűnő, tágas bungaló is meglepetés. Hatalmas szobában, egymástól szolid távolságra két nagy franciaágy, karcsú fotelek, székek, egy kis asztal, tükör, a falon pedig gekkók futnak szét — riadtan a váratlan vendégektől. Kis beugróban szekrény helyett fogasok, egy rozoga hűtő és hasonló légkondicionáló az ajtó fölött. A fürdőszoba az igazi meglepetés… zuhanyrózsa helyett gumicső és a fényes, sima járólap közepén a lefolyó. Az illemhely mellett vödör, és hiába keressük a víztartályt — fel kell ismernünk, itt a zuhanyozáshoz használt gumicsővel tudunk csak öblíteni. Takarításhoz finoman a sarokba állítva egy romantikus cirokseprű, meg egy szemeteslapát.
Az adrenalin szint rögtön emelkedik, természetes módon szabadulnak el az igényes, bizonyos komforthoz hozzászokott ember indulatai, és szervezkedés kezdődik a helyzet megváltoztatására. A Másodikat nyugtatnom kell, mert átverést szimatol, aminek mielőbb utána akar járni!
— Csak nem képzelik, hogy…? — felkiáltással. A párom gyorsan feltalálva magát, azonnal vetkőzni kezd:
— Csináljatok, amit akartok, ott a tenger, megyek és megmártom magam!
Mi hárman a recepcióra megyünk és megnézzük a másik két bungalót is, melyek kicsinek és távolinak bizonyulnak. Döntünk… maradunk! Kicsit átrendezzük a szobát, én meg közben csendes szavakkal szuggerálom a leginkább elégedetlenkedő, változtatást intézni akaró Másodikat:
— Nyugi…, elrendezünk mindent, nem kell harciaskodni, meg kell beszélni!
Miközben magunkon gúnyolódunk, néha-néha már ésszerű mondatok is elhangzanak. Okoskodva emlékezünk a kedvező költségekre és arra, hogy milyen szép helyre — egy természetvédelmi területre — hoztak minket. No, nem fogjuk elrontani az első benyomásunkat! Reménykedve, a cirokseprűre támaszkodva nézem, miképp lesz itt a megszokott rend és tisztaság. Aztán átértékelem…, nem ez a legfontosabb!
Gyorsan változik a hangulat és elindulnak a szokásos ugratások — a kamera lázasan körbejár, megörökítve a képet, ami fogadott minket. — Ez van! Próbáljuk meg! Élvezzük, ami szép és jó itt a természet közvetlen közelében!
Megpróbáljuk! Fürdőruhára vetkőzünk és a bungaló melletti napágyakra dobva törülközőinket, a selymes, puha homokban bearaszolunk a tengerbe. A fiúk hatalmas karcsapásokkal úszni kezdenek, én felderítettem a sekélyebb partszakaszt. Lágy és sima a tenger, különös elektromos bizsergések futnak végig a testemen. — Talán ráják! — Ám, nem látok semmit, csak érzem! Olyan, mintha hazaérkeztem volna. Örömmel látom, hogy családom tagjai is ezt érzik. Elfáradva, a homokon és a napágyakon szétdobjuk tagjainkat — élvezzük a levegőt, a tengervíz által lehűtött testünk hűvösét. A Nap melege gyorsan átforrósítja bőrünket, kicsit későn jut eszünkbe a naptej, pedig itt gondosan használni kell —, ha nem akarunk leégni! Öt nap itt, karnyújtásnyira a tengertől úszással, olvasással, figyelmesen ismerkedve a természettel. Nem is vágyunk másra!
A közeli étteremben mezítláb, vagy papucsban, egy pólóban is tudunk étkezni. Barátságos kockás terítővel letakart asztalok, a pincéreken hasonló kockás kötény, nyárson és roston sült húsok, rizs, zöldségek. Kíváncsi érdeklődéssel válogatunk, csak dobozos, vagy palackos italt iszunk, megelőzendő bármiféle fertőzést. Már besötétedik, mire befejezzük a vacsorát és a kellemes thai-zene hangjai után sétálva az elsötétedett tengerparton ismét leülünk. Távolba nyúló békés partszakasz, épp nyitó teraszokkal, éttermekkel. További ismerkedésre nem vágyunk ezen az estén, a tengert hallgatjuk, az ütemesen parthoz csapódó hullámokat; csöndesen.
Másnap későn ébredünk. A csend, a tenger ringató moraja nyugalmat áraszt. Reggeli után — könnyű ruhában, pólóban sétálunk a parton. Apály van, a víz egészen visszahúzódott. Apró rákok által lyuggatott nyomokat kerülgetünk a hullámverés által kisimított parton. Belegázolunk a vízbe, majd sziklákon lépegetünk, kókuszpálmákat kerülgetünk, nézve, hogy miképp is lehetne leszedni legalább egy kókuszdiót. A Harmadikkal hosszú rúddal próbálkozunk sikertelenül, amikor az egyik étteremből egy thai-vendéglős kedvesen felénk indul, segíteni. Ügyesen szedi le — erre a célra, kanálformájúra szerkesztett kampós botjával — a kókuszdiót és hív menjünk vele, ki is nyitja, kóstoljuk meg milyen finom!
Kedvességét szeretnénk megörökíteni, de amikor meglátja a kamerát, szégyenlősen elfordul, így aztán nem is erőltetjük. Elfogadjuk a három szívószálat — amit a kókuszlé kiszívására ad — és mosolyogva figyeljük, amint buzgón magyarázza… a szívószál alkalmas a gyümölcs húsának lekaparására is, úgy fogyasszuk!
Nem számoljuk a napokat — mezítláb sétálunk a parton, fürdünk, napozunk, olvasunk, alszunk és eszünk, ha éhesek vagyunk. Figyelem a parton itt is masszást ajánló karcsú, de erőskezű asszonyokat, ahogy nagy, puha vászonkendőiket leterítik a pálmafák alatti hófehér homok tetejére, majd illóolajokat vesznek elő kis kosarukból, és törülközőket — amit a masszás során vendégük testének azon részére tesznek, ahol meg kell támaszkodniuk. Tetszik, ahogy dolgoznak, és engedve a kedves hívásnak egy szakértő, jóleső masszírozásban részesülök. Javaslom a családomnak is. Párom és a Harmadik él a lehetőséggel, a Második pedig? Hát ő nemigen vágyik efféle érintésekre.
A következő napon kora reggel, szikrázó napsütésben — a változatlanul türkizkék és mélykék tengeren — nyolcan indulunk egy kis motorcsónakkal megkerülni a szigetet. Egy fiatal nászutas pár Ausztráliából és két norvég diáklány az útitársunk. A fiatalok és fiaim azonnal megértik egymást, beszélgetnek — a könnyű motorcsónak pedig gyorsan, a hullámok hátán hatalmas dobásokkal repül velünk. Aki vezeti — a borzas hajú fiú — nem lehet több tizenöt évesnél.
— Kíváncsiak a tenger állataira? — kérdezi.
— Ó, igen… Igen!
Hatalmas hullámveréssel balra fordul és kitesz minket egy imbolygó padlókkal övezett nagy víziállatkert tetejére — a tenger közepén — ahol négyzetesen, hálókkal elválasztva különböző halak, rákok, teknőcök, tintahalak úszkálnak. Ő békésen elmegy tankolni, én meg csak állok az egyfolytában mozgó építményen, nem mozdulva onnan ahova kiléptem! Semmiben nem tudok megkapaszkodni!
— Aki jól tud úszni annak ez nem probléma, talán! — gondolom, látva, a többiek nyugalmasan nézelődnek.
Ott állok megdermedve, bár látom, hogy jól úszó fiaim néha oda-oda lesnek, mégis félek, hogy a víziállatkertbe, vagy a tengerbe szédülök. Szoborrá váltam kis időre…, míg egy éles, erőteljes kanyarral, vidám mosollyal — és engem nyakig beterítő vízsugárral —, a borzas hajú srác a motorcsónakot lábam elé nem kanyarítja.
Tovább száguldunk. A távolban eldugott öblökben, sejtelmesen felvillanó magánvillák, luxushajók. Szép növényzet, magas fák szegélyezik a partvonalat. A fiú megáll velünk egy korallzátonynál, ahol búvárkodni merülnek le a fiatalok — megnézni a korallokat, a mélyben rejtőzködő csodákat. Sokáig élvezik a víz alatti világot, lemerülnek, feljönnek, megbeszélik élményeiket. A Második egy víz alatti sziklán megütötte a lábfejét, erősen vérzik — még jó, hogy van nálunk elixír! A Harmadik különös kagylóval emelkedik ki a vízből, ám egyszer csak látom, eldobja messzire és mutatja, kimarta a kezét a kagyló nedve. Mindenkivel történik valami váratlan. Hiába, tanulni kell a tengert!
A fiatalok egymásra találtak — esténként együtt sétálnak, beszélgetnek —, csatlakozik hozzájuk egy egyiptomi és egy-két thai diáklány, gitároznak, a lányok énekelnek. Megbeszélik ki, honnan, milyen célból jött, hová utazik tovább; söröznek, nagyokat nevetnek, filmre veszik a sötét tengerparton tűzgolyók forgatását gyakorló thai-fiú bravúros mutatványait. Nagy útikönyvet lapozgatva tanácsokkal látják el az Európába tovább utazó nászutas párt. Mi pedig sétálunk, meg-megállunk, leülünk, gázolunk a hűs vízben, rúgjuk a hófehér tengerparti homokot és megbeszéljük életünk épp esedékes nagy problémáját, a válásunkat. Később csendesen pihentetjük szemeinket a hófehér homok vonalában felsejlő tengeren, hallgatjuk hullámzását.
Már közeledik a monszun ideje, sokasodnak a felhők, egyre jobban beborul az ég. Kora reggeli sétáimon csodás közelségbe kerülök a természettel, messzire merészkedek… s egy reggel váratlanul elered az eső. Bambusz és kókuszpálma leveleivel fedett terasz lesz a menedékem. Ott állok beleolvadva ebbe a természeti jelenségbe, és csöndben figyelem a hirtelen vonuló és a tengerrel összeérő víztömeget. A látóhatár beszűkül, feltámad a szél és hatalmas erővel zúdul alá az eső. Minden szürke lesz, eltűnnek a színek. Lábam alatt a homok felülete pillatok alatt átnedvesedik — beljebb kell túrnom a talpammal, hogy száraz talajt érjek. Előttem sűrű, majdnem az orromig érő vízfüggöny takarja el a kilátást. Beszűkül körülöttem a világ. Egyedül vagyok a természettel, megrendülten adom át magam a történéseknek…
Ritkul a vízfüggöny, lassan kezd világosodni, majd váratlanul kinyílik előttem a láthatár és az erős szélben – ahogy jöttek — tovatűntek a fellegek. A kibukó Nap forró sugarai pillanatok alatt felszárítják a nedves homokot. Eltűnik a természeti jelenség, mintha meg sem történt volna, kiderül, és a láthatár ismét türkizkékben és kékben tündököl.
Az utolsó napon, mint eddig mindig a tenger élvezete okozza a legnagyobb örömöt — nem tudunk a víztől elszakadni, a parton téblábolunk egész nap, pedig mindegyikünk bőre leégett már — hiába védekeztünk naptejjel, kalappal, inggel, sállal, pólóval —, Nap által égetett foltok piroslanak rajtunk. Az ebéd is elmarad, így aztán búcsúzóul estére egy bőséges halvacsorát tervezünk.
Erre a vacsorára, ide, e békés partszakaszra nem kell kiöltözni, lefürödve, strandruhában, mezítláb indulunk végig a sötét tengerparton az illatok irányába. A homokos partközelben ritmusos thai népzene árad, és az étterem praktikusan átalakított színpadán thai lányok táncolnak nemzeti viseletben. Hajladoznak, gyönyörű mozgásuk harmonikusan illeszkedik a zenéhez. Látszik, profi táncosok. Más szereplők következnek, és már forog is a színpadra lépő fiúk kezében a tűzgolyó. Forgatják hatalmas temperamentummal, hol fejük felett, hol lábaik között, hol a hátuk mögött az izzó, szikrát szóró tűzgömböket az épp divatos, ütemes basszusok hangjára, ami hangosan szól — feledtetve az előbb még oly nagy élvezetet nyújtó thai népzenét.
A frissensültek illatára csábultunk ide, és a pincérek kedves hívására foglaljuk le az egyik szélső asztalt. Finom, előttünk sütött halakat és italt rendelünk. Fiaim kamerát hozva mellénk telepednek és élvezettel ropogtatjuk a sült falatokat. A lányok pedig táncolnak folyamatosan többféle, hagyományos táncot, népzenére — csodaszép ruháikat és fejdíszeiket minden táncnál cserélik. Hosszú arany körmöket tesznek fel és még a legünnepélyesebbet, a thai-körömtáncot is eltáncolják. Fiaim folyamatosan kameráznak, a thai-lányok — ezt észrevéve — kedvesen pózolnak nekik, mosolyognak.
Lassan befejezzük az étkezést, láthatóan a műsor is végéhez közeledik, amikor búcsú-táncukra a „Made in Thailand” zenéjére, kedvesen színpadra invitálják a vendégeket. A mi asztalunkhoz is odalép kecses, finom mozgásával egy táncoslány, majd váratlan, nem épp nőies hangján táncba hív minket. Tőlem szokatlan reakcióval mosolyogva hárítom el a felkérést — magam sem tudom miért —, de a páromat elviszi.
Mi meg? Hát, nem kis megdöbbenéssel vesszük tudomásul, hogy ezek a gyönyörű kecses mozgású profi táncosok, fiatal fiúk, akik harmonikus hozzáértéssel adták elő tradicionális táncaikat és két órán keresztül elkápráztattak bennünket. Bár fiaim — a tényt taglalva, s emlékezve kedves pózolásokra, mosolyokra — szinte azonnal távozni akarnak, mégis győz az udvarias jó modor — végül is a táncosok szívből jövő tapsot kapnak. Jól sikerült ez az utolsó este.
Másnap reggel kimosakodva, csomagokkal, de azért bizonytalanul várjuk Sathit érkezését. Nem, nem bízzuk már a véletlenre, napokkal előbb megnéztük, hogy mikor indulnak a hajók, találtunk egy vízitaxit is, ami bevisz Rayongba, ha az utolsó pillanatban minden kötél szakad — hisz messze vagyunk —, el kell érnünk a repülőgépet, különben egy hétig itt ragadunk. Háromféle lehetőség is van, hogy eltávozzunk a szigetről, és amikor Sathit még fél tizenegykor sincs a campingben, gyalog elindulunk a hajóállomásra. Tudjuk már, itt minden megtörténhet!
Kellemes meglepetés, hogy meglátjuk a fiatalembert, az épp akkor kikötő hajóról felénk sietni. Hozza jegyeinket, segít hajóra szállni, csomagjainkat cipeli, kedvesen kísér minket. A tengeren hatalmas esőfelhők jelezik, az általam már tapasztalt esős évszak, a monszun közeledtét. Az öreg Toyotába beleülve ismét Pattaya felé tartunk, lassan komótosan.
Megállunk az emlékezetes piacnál: most már barnán, nem túl jólfésülten, asszimilálódva, és tudva, milyen gyümölcsökkel szeretnénk hazatérni. Gyorsan megy a vásárlás. Délután öt óra felé érünk Pattayára a szép szállodához, ahol Sathit szívélyessége várt minket, foglalt nekünk taxit, ez az ő ajándéka. Most mit lehet erre mondani? Viszonozzuk a kedvességét. Igaz, hogy megfizettük az út árát, ez a thaiföldi fiatalember azonban több lett nekünk, mint egy utazási iroda munkatársa — jóérzéssel, barátsággal búcsúzunk.
A taxi megbízható ütemben hajt velünk Bangkok felé, és két órával a repülőgép indulása előtt meg is állunk a Don Muang repülőtér előtt. A mosdóban kulturált külsőt váltunk és átéljük az utolsó izgalmat is, hogy van–e hely számunkra az aznapi járaton. Megkönnyebbülésünkre felkerülünk az utaslistára, és már csak arra tudunk gondolni, de jó, hogy kilenc-tíz óra múlva Ferihegyen landol velünk a gép, visszamegyünk az időben hét órát, és végre otthon leszünk.
De jó…! Jó, ha utazásunk végén — miközben Vecsés felé közeledve süllyed velünk a repülőgép —, egyszer csak meglátjuk a magyar tájat, falvakat, apró házakat, a barna-, sárga-, zöldcsíkos szántóföldeket, majd az autópályák kanyargó vonalát, távolban a budai hegyeket, suhan alattunk a zöld erdő és megpillantjuk a Ferihegyi Repülőteret. Jó begurulni a kifutópályán az épület elé, jó hazaérkezni! Nagyon jó!
http://www.youtube.com/watch?v=5O0iNDA3dPM&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=SLB5Ece0a1o&feature=channel_video_title
http://www.youtube.com/watch?v=tXVxXwsuqek&feature=channel_video_title
Legutóbbi módosítás: 2011.11.22. @ 16:48 :: Király Valéria
