Bögre Jenő vadőr, végre kilőtte az elvadult farkaskutyát, amit a vadászok is régóta hajkurásztak. Ki tudja, talán még ma is élne, ha megmarad a vadkoszt mellett. De hiába, na! — nem tudta megszokni. Ezért ha megkívánt egy jó kis hazait, elvitt egy-egy bárányt a berekben legelésző nyájból. És ez lett a veszte. Amikor Jenő végre rátalált a tetemre, meglepődött, egy aprócska kölyök nyalogatta azt a valamit, ami nemrég még lélegzett. Megsajnálta a jószágot, és elvitte a bábának, de nem kellett neki a jövendő házőrző; mondta, libái eddig is megvadultak, ha idegen járt a kertek alatt. Jenő vállat vont, s átsétált a lelenccel Bódis Ferihez a Lilla villába, ahol néhány idős színész tengette élete luxusalkonyát. Feri is túl volt már a hatvanon, de ő a portásházban lakott; már csak azért is, mert hivatala odakötötte. Szerették a lakók, mert kedélyes ember volt, s még a hajdanvolt üdvöskéket is mosolyra késztette. Mikor a vadőr betoppant a kis szőrmókkal, a gondnok éppen a fáról akasztotta le az érlelődő vadnyulat. Úgy vélte, már megérdemli a füles a pácfürdőt — magyarázta Jenőnek, és egy üveg sört nyomott a kezébe. Magának is nyitott egyet, majd hümmögve nézte a lába előtt hempergő vakarcsot. Nem hitte, hogy abból farkaskutya lesz, bármennyire is etetik. Jenő megnyugtatta, hogy ha egy kicsit megnő, elviszi majd magával. Gyorsan megitta a sört, s a nyakába szedte lábait, mert a hirtelen támadt szél egyre vadabbul kapdosott a fák üstökébe. Rövidre rá megindult az égszakadás. Délre kidühöngte magát, és lecsitulva továbbvonult homokot locsolni a Kunságba. Mire a villa parkjában az esőcseppek is semmivé lettek a lombokon, Lívia sétára indult. A hajdanvolt színpadi csillag, tán maga sem vette észre, hogy az utóbbi időben sűrűbben látogatja a portást. Talán megérezte Feri szeméből a feléje áradó szeretetet. Jólesett vele üldögélni a tornácon, beszélgetni erről, arról, vagy csak érezni egymás létét. Lívia, ahogy a portásház elé ért, nagyon megörült, mikor meglátta az apró ebet. Leguggolt hozzá és megsimogatta:
— Hát téged meg, hogy hívnak? — Persze, a vakarcs nem tudta megmondani. Zavarában megnyalta a hölgy kezét, de rögvest visszakapott a lábába, mert belecsípett valami kutyadühítő féreg.
— Jenőnek — mondta Bódis a négylábú helyett.
— Ma hozta a vadőr gondozni, ezért megérdemli, hogy druszája legyen ez a kis lelenc.
Lívia tétován mosolygott, mert nem tudta, hogy viccnek vélje-e a névadást. Leült a tornácra, s várta, míg a konyhában elkészül a beígért kávé. Feri boldogan piszmogott a masinával. Nem értette, hogy miért lett szerelmes vénségére. Nem töprengett rajta, s azon sem, hogy miért éppen őt kapta el a korosztályára nem éppen jellemző érzelmi láz. Ő egyszerűen csak elfogadta az ég kései ajándékát. Már rég meg szerette volna kérni Lívia kezét, de félt a visszautasítástól.
Aztán kész lett a kávé. Feri tejet, habot, miegymást kínált hozzá, Lívia köszönte, de nem kér bele rumot. Egy darabig beszélgettek az időjárásról, mert az mindig van; aztán, miután megnézte a kádban ázó nyulat, élénk eszmecserébe kezdtek a páclé készítéséről. Lívia szerint ahány vad, annyi recept; hiszen a nőknek is más és más parfüm illik egyéniségük szerint. Ő aztán igazán ért a vadnyúlhoz, mert hajdanában sokat énekelt a bakonyi erdészbálon. A pácról Ferinek eszébe jutott, hogy Leipziger meghozta a libatöpörtyűt. Lívia megörült neki, hiszen azért rendelte, mert nála ez a finomság helyettesítette a nyalánkságot, mivel cukros volt. Meg rákos. De a színésznő nem foglalkozott a halállal, hiszen már maga se tudja, hányszor ment keresztül rajta a vonat Karenina Annaként, s hány kanna mérget kortyolt Bováry Emma szerepében, és azt végkép nem tudja, hogy hány előadáson döfte le az az izgága Bánk.
Lívia dobott egy kóstolót Jenőnek, de Feri elvette tőle a töpörtyűszacskót, és megfogta a színésznő kezét. Mélyen a szemébe nézett, s közben izgatottan dadogott, amiből a színésznő mégiscsak ráérzett a lényegre. Átölelte Ferit, s boldogan igent mondott. Nemcsak Feri érezte magát a mennyben, hanem Jenő is, miután megette a földről a szétszóródott libatöpörtyűt. Aztán estig beszélgettek, mintha elmúlt időt szeretnék bepótolni.
Ahogy elterjedt a villában a hamaros esküvő híre, az épület egy vidám méhkassá változott. Rögtön elkezdődtek az „Orchideák, lila orchideák” – jutalomjáték próbái, aminek a bevétele a kollégák nászajándéka lesz.
Hamar teltek a napok az esküvőig, úgy tűnt, mintha a föld is gyorsabban forogna. Lívia, mint a legtöbb színész, babonás volt. Úgy érezte, hogy Jenőnek már kabalából is, ott kell lennie a szertartáson, hiszen ő hozta meg neki a kései boldogságot. Ezt a szívességet barátnője, Beck Elza, a testes Wagner énekesnő vállalta magára. Az időközben a hirtelennőtt Jenőt nehezen, de bevitte a köpenye alatt a templomba. Minden baj nélkül ment, míg a reszketeg pap a stólával össze nem kötötte a térdelő pár kezét. Akkor Jenő — ő tudja miért — hirtelen feltutult a kupola felé, hogy — ahúúú- húúú —, ami szépen visszhangzott a vastag falakról. Az idős atya meg se rezzent — ismerte a színésznépet — csak annyit szólt az ünneplők felé, hogy akinél farkas van, kéretik kivinni az Isten házából. De továbbiakban semmi sem zavarta meg a szertartást.
Aztán zúgtak a harangok, s mindenki boldog volt.
Ami Jenő további sorsát illeti, Bögre Jenő a druszáját farkas nevelőbe vitte, ahonnan később visszakerült az erdőbe, hogy a saját környezetében éljen. Azt már csak sejteni lehet, hogy híres farkas lett belőle, mert melyik társa mondhatja magáról, hogy legénykorában, templomban járt.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.11. @ 16:31 :: kisslaki
