Én az őrzőangyalomat egy áttetsző testű, folyton lebegő furcsa lénynek látom.
Nálam jóval magasabb és valóban szárnya van, az arca olyan akár az enyém,
de én csak csont és hús vagyok, míg ő maga a fény. A titkaim tudója ő, tiszta,
szelíd és valóban végtelenül örökkévaló hatású a megjelenése, talán azért is
bízom benne, mert úgy érzem, hogy engem porba mártottak, míg őt a fénybe,
de összetartozunk, talán az édesnővérem ő az égben. Nem hinném, hogy vízióim
áldozata volnék, hogyha róla szólok. Néha úgy érzem, hogy bár nekem adatott
a hangból, de ő a szónok, és együttműködünk mi ketten a napnak minden percén,
eredményeimre vele egységben lehetek büszke – ő éppen úgy tapsol, ahogyan én,
az akaratokra pillantást sem vet valamiért, de amikor azt mondom, “Szeretnék”,
felém siet. Kitárja szárnyait felettem, még ő hálálkodik, amiért magamhoz hívtam,
megköszöni, hogy kívánságaim lapra sosem írtam; és füleimbe súgja, hogy csak
azért hallhatom és láthatom, mert sosem akartam látni és hallani, nem vártam
szándékosan jeleit – egyszerűen, feltételek nélkül hittem az ég angyalait.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.28. @ 13:20 :: Kőmüves Klára
