Én igenis írok most Magának,
tetszik, s ha nem,
s nem fogok kedvenc strófájával
bíbelődni sem.
Bírja és viselje tőreim,
ha már ily szótlanul hagyott itt.
Tudja, Kedves, nem boldogulok magával.
Magának semmi sem jó!
Ide vágyott kis köreinkbe nyugtatni
amúgy is spleenes idegeit.
Nyugtatni! Hova már?
Magánál a tajga hava is tüzesebb!
Rajtunk – rajtam! – veri el a port,
hogy intellektusa hamvába holt
maradt, mint lustán parázsló
füstös tűzhelyek.
Hát, tudja mit? Menjen is el!
Nevessen jót s jól,
vagy vessen meg!
– szeretem –
Jelleméből én nem nézem ki,
hogy őrült levelem jó szívvel kezeli,
s látja majd benne, mi nyilvánvaló.
Nézzen távolabbra, pár év,
s hűvösségét, mosolyát is viszonzom
én – meglátjuk akkor, Ön mit ír.
Tatjana
Én is írok most,
levelet Magának
– álmatlan éjeim sűrűpillájú asszonya.
Oly sokáig tartott, mire felismertem!
Szúrnak ám tőrei még így a múltból is,
ahogy régi sorait olvasgatom s
gyűröm egyre e megfakult lapot.
Megmondta, hát,
úgy lett!
Tűzhely parazsa kapott lángra tegnap
hogy láttam –
láttam, szégyellnivaló régi magam is,
s a láng mit gyújtottam akkor,
unaloműző játékot keresve,
most engem mar.
Legelőször most szeretek
búcsúzva Öntől, ki sosem volt enyém
– csupán borgőzös álmaim sűrűpillájú asszonya.
Várom, hogy döfjön! Várom, az utolsót!
Vágyom vallomását pőrén, szabadon:
– Szeretem Önt, még most is,
én elátkozott Angyalom…
Anyegin
Legutóbbi módosítás: 2011.11.17. @ 16:41 :: Kovács Ágnes