Feszülsz, jársz, beszélsz, elbuksz… Születés… Villanások, fények… Egy új nap, melyben ismét eljátszhatod a Mindenhatód, a Magadét… És fájdalmak, könnyek… Zsebkendő nélküliek. Előtted az erdő, az életé.
Szédült sorsod egy kerékben pörget, mi nem a mókusé, vedd már észre, hogy csakis a tied, senki másé! Minden kietlen és sötét.
Kivilágított, fény lepte alagútba szédülsz: fordított teremtés. Felülsz, szétnézel, elválasztod éjed és nappalod, apró hangya vagy. Próbálsz fennmaradni a mindennapi kenyérért zajló harcban, s még úgy érzed, Te vagy felül… S görögnek a percek, évekké lesznek, miközben utad keresed, az emberét.
Nevükön nevezed a dolgokat, földi dimenzióban nézed önmagad, s fásultan veszed tudomásul, hogy csupán egyetlen nap, mi a hátad mögött maradt.
Összekuszálódnak benned teendőid, nem tudod, mikor mi a fontosabb, hiszed, hogy valakinek jelet kellene küldenie neked, vagy újabb özönvizeket, hogy benned is felszakadhasson a harmadik nap minden könnye, hisz a másodikon csak dolgokat neveztél meg.
És álmodsz… Tengeróceánokról, melyeken harmatos főszálak ringatóznak a horizont alatt, miközben legelésző oroszlánok őrzik minden vágyadat és tiszteled atyádat és anyádat…
Pulzálnak, egyre csak pulzálnak kérdéseid, vallatod az eget, kutatod a földet, kérdezed a csillagokat, a napot és holdat, hogy melyik a túlsó oldaluk és vajon odajutunk-e, ha meghalunk, vagy van tovább, ha saját bolygód lélek nélkül hagytad eddig elillanni, mert megismerni hajtott a vágy és mindent tudni, jelen lenni, nem pihenni…
Ismét elbóbiskolsz… Szentségeket hadarsz, s tudod, hogy ne ölj, noha éppen Te vagy az, ki mindig mindent eltipor, vágyaidnak nem szab gátat semmiféle égi por…
Madárrá válnál vagy mégis inkább hallá, hogy az élet áramlásában megtaláld a nagy egészhez vezető utad, s nem gondolsz kísértésekre és megfordításokra, hiszen oly egyértelmű, mi az, mi fönt van, s mi az, mi lent. Talán néha van elegendő levegőd is…
Amikor édes a zuhanás, akkor is hidd, legbensőbb rejtett valóságod csak a Tiéd, s kihez szerelemmel kötődsz, legyen rá időd, szívedben őrizd a nevét, s ne vedd magadra a paráznaság gyáva bélyegét!
Az emberség ma nem hiába való favágás, hiába előtted a sűrű erdő, a nagybetűs élet. Az, hogyan, s miként éled hidd, hogy rajtad áll! Ha el szeretnél valahova jutni, Neked, a részecskének, ideje útra kelned, mert kevesek kiváltsága, hogy minden egyes fát és utat lásson, értsen, segítsen és szolgáljon…
És nem fogod eltulajdonítani a Másik vagyonát sem a láthatót, sem a lelkit, szemébe nézel a világnak, mert Téged semmiféle hazugság sem kábít…
Így érkezel meg pontosan oda, ahol már Te Magad is tudod: A létben az egyes fákat is pontosan látni kell, s minden egyes napot élni kell, különben hasztalan vesződség a favágás, beszív, bedarál az örök áramlás. Feszülsz, jársz, beszélsz, elbuksz… Születés… Villanások, fények… Egy új nap, melyben ismét eljátszhatod a Mindenhatód, a Magadét… És fájdalmak, könnyek… Zsebkendő nélküliek. Előtted az erdő, az életé. Szédült sorsod egy kerékben pörget, mi nem a mókusé, vedd már észre, hogy csakis a Tied, senki másé! Minden kietlen és sötét. Feszülsz, jársz, beszélsz, elbuksz… Születés… Tiszta fények… Kúszol, felállsz, jársz. Az ég tiszta, madarak szelik a léget, a főben zsivajog az élet, források csörgedeznek, árad a fény… Harmónia. Áldás. Békesség.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.18. @ 08:07 :: M. Fehérvári Judit
