Boldogságot lehel a pillanat.
Érzek, mint napfény a levegőt.
Áttetsző köntösben formátlanodom,
egy porszem belsejéből kiárad
a harmónia tengere.
Nekizúdul, egészen közel súg,
vággyá igyekvőn belém botol.
Jelenné cseperedik, lecsap
csattogó szárnyaival.
Végigsöpri földi hasonmásom.
Eszmélek. Mosoly és könny feszít,
szívemben ropog lángtüze,
egy legyintésnyit tenyérbe mászik,
bár kiköpött bohóság,
komolyan nevettet
laza lépte, és felszabadítja
bennem az összes
hiába jött elengedhetetlent.
A végtelennel összeérinti
lelkemet.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.05. @ 07:29 :: Marthi Anna