Sápadt hajnalon, ülök a gondolataim partján,
ékezeteket dobálok az ötleteim taván.
Elheverek, társaim millió-egy gond-bogár.
A f?szálak az ég felé támadásba lendülnek,
majd feladják és tetszhalottként elfeküdnek.
A sötét éj rám telepszik, burkoltan bókol,
nem szégyell, és szememre csillagokat csókol.
A Nap ölében a Hold meztelen lejti táncát,
örök frigyükb?l utód nincs csak paráznaság.
Minden nap egybe-kelnek, mint ifjú szerelmesek,
évmilliók óta csak jönnek és nappal elmennek.
Sarkcsillag az örök agglegény, mindig integet,
sosem volt párja, egyedül él, figyel és jelez.
Szétfolyik az álom testemben, a szememre fut,
mit ezután látok már a múlt, vagy jöv?m talán?
A földdel együtt gurulok a végzet felé némán.
______________________________________________________
Kedves György!
Beküldése inkább prózaként hat. Sok benne a ragrím: partján, taván, lendülnek, elfeküdnek bókol, csókol. Ritmikailag és tartalmilag sem éri el a f?oldalra kerüléshez szükséges szintet.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.26. @ 22:12 :: Radnó György
