A la carte
A férfi belemerült a kínálatok tanulmányozásába. Szebbnél szebb képek tárultak elé. Lapozott, hosszasan gondolkodott.
Nem volt már fiatal, tapasztalt egyet, s mást az életben.
Egy oldalra sűrűn visszatért. Vonzotta szemét a kép, elindította a fantáziáját is. Remek volt a tálalás, a leírás, a körítés. Szóval, majd felfalta a szemével.
A pincér már percek óta állt az asztal mellett.
— Régi vendég! — gondolta. Hagyta válogatni. Hallotta, nem szereti, ha beleszólnak az életébe, a választásába.
A férfi látott már más lapokat is… akarom mondani egyéb éttermeket is.
Nem válogatott túlságosan, csak hús legyen, friss, kívánatos.
Most többször visszalapozott egy helyre. Fürj volt ott, szép tálalásban, ritka fogás, az igaz! Rámutatott a képre.
— Ezt kérem!
A pincér meglepetten, de udvarias mosollyal bólintott. Hosszú, kimért léptekkel indult a rendelt fogásért a konyha felé.
A férfi hátradőlt és türelmetlenül várt, kezével simogatta a terítőt.
Valami furcsa új ízt érzett a nyelvén, ha rágondolt a képre.
Várakozás közben felidézte mindazt, amit nemrég fogyasztott: Mások által zsírosnak mondott libacombokat, a csülök ízét pékné módra, de nem vetette meg a fejlett őz húsát sem.
Úgy tekintett rá, mint különös trófeára.
Merengésében a pincér zavarta meg. Udvariasan tette elé a tányért.
A férfi belepillantott, és azonnal megállapította, hogy bizony a fotón szebbnek látszott, de ha már itt van…
Enni kezdett. Ízletesnek találta.
— Milyen kis adag! — tűnődött. — Kis madár, pici csontokkal, de az íze… az első falat… no persze a köret ront rajta. A húsa pedig, meg kell hagyni, nem az a libacomb!
— No, mára ez jutott, én választottam! — ezzel a tanulsággal állt fel az asztaltól.
Fizetett és kilépett az utcára.
Átnézett a túlsó oldalra. A feliratot olvasta, új lehetőséget kínált, de már nem volt éhes.
Jól érezte magát a kellemes őszi napsütésben.
Azután mosolygott magában. Valami bolondos idézet járt a fejében egész nap, már nem is emlékezett rá pontosan, hol is olvasta. Talán nem is egészen így, mégis ott motoszkált a gondolataiban:
„A szép asszonyok hasonlítanak a jól megrakott asztalhoz. Ebéd után az ember egészen másképpen néz rájuk.”
Hirtelen megpillantotta a nőt — aki valamiért hátra tekintett —, feszes farmerban volt.
— Nem mindennapi látvány! — meglepetten nézett utána. — Ebéd után? — eszébe jutott az idézet. — Bolondság! — suttogta maga, elé és elindult a nő nyomában.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.18. @ 16:25 :: Sonkoly Éva
