… nekem nem kell a pompa,
a reggel arcára ömlő talmi ragyogás,
hisz varjú szárnyakon suhog
a novemberi halál …
Fájlak, mert ma
újabb fészket rakott
szívemben a múló idő.
Gúzsba kötött napokat
hordott lábam elé a szél,
s én hiányoddal indultam
hozzád, pedig tudtam …
A fény után nincs tovább.
Se kép, se hang,
csak színeken lebegő,
összefércelt álmodás.
Nincs Istenem! – csak elhadart imák,
s ez az idegen, torz arc,
ami szembe néz velem,
amit neked szült anyám.
Torkomban elszorult hangok,
szétfeszít ez a halk zokogás.
Hazudj nekem apám!
Hazudd, hogy jó ez így is,
hogy elég egy életre ez a
csillagnyi fény, amit nálam hagytál…
Tartsd bennem a levegőt,
azt az életnyi akarást,
az utolsó csend-pillanatot,
ahogy mellém ültél este,
s tenyerembe rajzoltad
a Holdat és a Napot,
álmaink halvány lenyomatát.
Mert mindenki vár valakit,
mindenkire várnak,
csak én állok itt egymagam,
ebben a lélek-zsibongó világban.
Arcok, nevek, keresztek –
körülöttük hideg kavicsok
hevernek.
Az út végtelen,
talán az égig kanyarodik,
de akkor merre van
a feslett pokol,
és én hova indulok…
Hisz mára minden más lett.
Istened kiszámolta a lépéseket,
a fent egyre mélyebb,
a hajnal csorba fénye
kövezetlen járdákon sétál,
– velem-nélküled…
Elmosódó világunkban,
életünk romja alatt az idő
szétdobált álomkacatokat rejt…
Holnap talán rájuk hull
a ködszagú reggel,
avarillatú csendet hord köréjük az est,
s mint gyermekét az anyja,
a vén ősz, tegnapjaink
árvaságát – úgy takargatja.
De ma földig ér hiányod,
s egeket érint magányom,
a szél szárnyakat bont hozzád,
de hiába …
Se kép, se hang,
hisz a fény után már nincs tovább,
csak az út végén várakozó
csend-hideg álmodás.
