Az ősz rozsdás levelei
ma az égig hullnak,
hideg horizontba kapaszkodik
érdes ujjaival.
Köddé bomlanak a riadt felhők,
résnyire megreped a fent,
megmaradt világunk peremén
fészket ágyaz a szerelem.
Hajnalok szelíd zuhatagában
örvénylik az idő, sodródik a lét,
ránk omlik a tegnap keserű félelme.
Kitakar, betakar,
nem dúdol, nem ringat,
ágyunk szélére ül.
Szemében ezer év csendje, zaja,
tenyeremre a meg nem született
szavaidat álmodja,
versek közé préseli hangod…
De hiába az akarás, a poros úton
némán vánszorog a magány
az élet végtelen ütemével,
ahogy dobban a szív s leáll,
elhagyott hangárok
kivilágítatlan termeiben.
Felette zihálva lélegzik a nap,
– keresi a fényt, nincs visszaút –
hisz egyszer mindennek vége lesz…
Az éjszaka hűséges árnyai
lábunkhoz fekszenek,
leírt betűink összemosódnak,
szolgalelkű félistenek mosolyt
álmodnak a múltnak.
Csöndül tanuljuk majd önmagunk,
s a lélek ott borul térdre szótlan,
hol sötét vermek felett a harangok
keservesen zúgnak…
Mert a jelen világainkhoz felemel,
– nem kérdez …
könyörtelen kiszakít,
tenyeréből kiejt –
mikor hajnalban
a csupasszá tépett fák
az égig lobognak,
és ágaik közt
a szerelem csendig olvad …
