Vandra Attila : Légzuhatagban II. rész 1: Árván

Nyomtatás

II. rész: Megbillogozva

1. Árván

Kati csak ült a fotelben, és nézte a falakat. Rettenetes volt az üres lakás. Édesanyját halála után felravatalozták. Virrasztáskor megjelentek a rokonok, ismer?sök… Borzasztó látványt nyújtott a feketébe öltözött tömeg. Fárasztó volt mindenkivel szót váltani, a sok szokásnak eleget tenni. De mindez elfoglaltságot adott, nem hagyta, hogy csak a veszteségre gondoljon… Talán a temetés utáni nap volt a legrosszabb. Mégse, inkább az utána következ?, amikor holmiját átválogatták. Minden kidobott tárggyal, mintha bel?le dobtak volna ki egy darabot, de meg kellett tenni. Azt is édesapjával kettesben csinálták. Most még csak a temetést se készítheti el?, mert ki tudja, mikor adja vissza a rend?rség a holttestet. Itt van az üres lakásban, magára hagyatva.

A múlt éjszaka nem maradt egyedül. A hír hallatára Enik?, édesapja testvére azonnal Brassóba utazott, vele töltötte az éjszakát. Ám ma délután munkába kellett mennie, hiszen egyel?re nem lesz temetés… Jó volt legalább vele szót váltania.

A reggel is eltelt nagy nehezen. Iratok, információkeresés… A tizennyolcat betöltötte, nem kell gyámság alá helyezni. Édesanyja után is kapott nyugdíjat, édesapja után is fog kapni, amíg leérettségizik, lesz mib?l megélnie. Elvileg huszonöt éves koráig kaphatja, ha bejut az egyetemre. De ez az üres lakás meg?rjíti.

Kiköltözhetne Feketehalomba[1] is, Enik? néniékhez, de hát ingázni… Jobb lesz az iskola kollégiumában a többiekkel, és nem érzi tehernek magát rokonainál. Ha nem válik be, akkor még mindig van két választása. A bentlakás arra is jó, hogy elt?nhet a sok tekintet el?l. Oda nem jöhet be akárki, csak akit a kapus beenged. Még csak egy nap telt el, de már elege van a sajnálkozó tekintetekb?l… S ez még hagyján. Ha nem lenne ott az a sok hülye riporter… Vajon a kommunikáció szakon külön el?adáson tanítják, miként kell olyan kérdéseket feltenni, mint például: „És mit érzett, amikor megtudta édesapja halálát?”

A kézilabda is kiesik az életéb?l. A tegnapi úgyis a búcsúmérk?zése volt. Tanulnia kell a vizsgákra. Érettségi után nem játszhat többet az ifiknél, csak a feln?tteknél. Ki tudja, hova veti a sors… Úgy érezte, a csapattársait és Jen? bácsit is elvesztette.

Ma volt a kollégiumban körülnézni. Három kilencedikes mellé fog beköltözni negyediknek. Egyiket sem ismeri. A vihogásuktól még idegenebbnek érezte magát. Lehet, ?k se örvendenek megjelenésének, hiszen most már négyfelé kell osztani a szobát… Egyedül lesz ott a tömegben. Eddig csak anyátlan volt, most már egészen elárvult.

?t is meglepte, hogy ett?l a szótól az furcsa srác jött be a képbe, a zakóján a három gyászszalaggal, arcára kiül? fájdalommal. „Vajon tényleg egyszerre vesztette el egész családját?” – gondolta. – Mit követhetett el, amiért „talán mások is megbocsájtanak”? – A telefoncseng? riasztotta fel merengéséb?l. Chili volt a vonalban.

– Elkapták a gyilkost és b?ntársait! Édesapám azt mondja, még eltart, amíg sor kerül a perre. Össze kell a dossziét állítani.

– Kösz. Ha akkor megkapja büntetését. Nem szeretnék többet err?l hallani.

– Nem akarsz a szemébe nézni? – hüledezett barátn?je.

– Nem. A tettesnél kevésbé csak a sajtóval akarok találkozni. Hagyjon mindenki békén a fájdalmammal.

A temetés is lezajlott. Megkönnyebbült, amikor mindenki elment. Nyomasztotta a sok részvétnyilvánítás, melyet mindenkinek udvariasan meg kellett köszönni, még a sok idegennek is, kikr?l csak sejtette, talán édesapja kollégái lehetnek. Enik? sokat segített. A szomszédasszonyai is. Ez azért jólesett. A sok vitát, az „így kell”-r?l tudta volna nélkülözni, és a magyarázkodást is: „mi nem vagyunk ortodoxok, ez nálunk nem szokás.”

Másnap az iskolában képtelen volt odafigyelni. Gyengének érezte magát. „Kimerített a temetés” – gondolta. Aztán már hányinger is kínozta. Délután kórházi gyakorlaton volt. Figyelme elkalandozott. A n?vér, akinek segített, el?ször ráförmedt, majd rákérdett:

– Rosszul vagy? Mi van ma veled? – A szemébe nézett, majd lehúzta egyik alsó szemhéját. Azonnal hívta az orvosn?t. Nemsokára már útban volt a ragálykórház felé. Sárgasággal utalták be.

Szerencsére a kevésbé súlyos „A” típusú hepatitisz volt, de így is eltiltották mind a fizikai, mind a szellemi er?feszítést?l. Érettségi-felvételi el?tt épp csak ez hiányzott. A fizika- és kémiafeladatok addig sem voltak az er?sségei, most még tanulnia se szabad csak egy-két órát naponta. Egy el?nye volt a ragálykórháznak. Itt nem lehetett ?t meglátogatni, békén hagyták. Nem sokkal az ítélethozatal el?tt engedték ki. Az orvosn? megért?en adott neki elég betegszabadságot, amikor távozott a kórházból, így el tudott t?nni a sajtó szeme el?l. Enik?éknél húzta meg magát, ?k pedig tiszteletben tartották kívánságát, hogy hallani sem akar a tárgyalásról. A helyi Tv-adó híreit be sem kapcsolták. Csak annyit hallott róla, hogy a per nagy port kavart a sajtóban, el?ször mást vádoltak meg, majd mást ítéltek el… Ez sem keltette fel az érdekl?dését. Édesapját úgysem támasztja fel.

Enik? és onkel[2] Werner rendesek voltak vele. Többször is marasztalták. Végeredményben a Rékával és Helmuttal is jól kijött. Kertes házukban jól érezte magát, ideális hely volt a pihenésre, lábadozásra, Enik? pedig nagyon figyelt diétájára.

Amikor a kicsengetési kártyákat[3] ment el átadni a volt klubtársainak, egy trikót kapott emlékbe, melynek mellére egy Sztálin-orgonát nyomtattak. Akkor mesélt Chili a kalandjairól, a „huligánról”, aki nem kereste meg ?ket, hogy alibit biztosítsanak neki, és ezért szinte ártatlanul a börtönbe került, a rikítóra festett hajáról, az ügyvédnek felajánlott szolgálatairól és kibékülésér?l édesapjával.

Az érettségije még sikerült, ha nem is fényesen, de a felvételi már kemény diónak bizonyult. Újra átcsaptak a feje fölött a hullámok. Osztálytársai szerte az országban és Európában ünnepelték sikeres egyetemi felvételijüket, vagy nyalogatták sebeiket. Egykori klubtársaihoz sem látogathatott el, mert ?k is vakációztak. Enik? néni még egyszer hívta, költözzön hozzájuk. A feketehalmi kórházban kell a n?vér, létszámhiánnyal küzdenek, munkája is lesz. Nyomasztotta az üres lakás, valósággal menekült onnan. Elfogadta a meghívást, hozzájuk költözött. Augusztus elsején dolgozni is kezdett.

[1] Kisváros Brassótól tizenöt kilométerre. Román neve Codlea. Szászok alapították, vannak magyarok is, de ma már nagyrészt román lakosságú.

[2] Nagybácsi

[3] Erdélyszerte hagyomány, hogy a végz?s középiskolások, iskolai éveik emlékére úgynevezett „kicsengetési kártyát” ajándékoznak rokonaiknak, barátaiknak. Egy ilyen fényképpel ellátott kártya tartalmazza a végz?sök és tanáraik névsorát, egy idézetet, és egy személyes üzenetet a címzettnek.