Nem kényszerített senki semmire, csak szétcsúsztam, mint a rakott palacsinta. Sajnos nem állt hatalmamban eldönteni, hogy szabadságra menjek-e az életemből. Mióta nem voltam itthon, felépítettem egy életet, körülvettem magam azokkal az emberekkel, tárgyakkal és gondolatokkal, akik és amik segítenek túlélni ezt a világot, olyan barátokkal, akiknek fontos vagyok. Olyan működőképes és racionális rendszer állt fel, ami végül picit ridegnek és egyre üresebbnek bizonyult számomra.
Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, mikor lehetőség adódott ismét visszatérni, és társadalmilag hasznossá válni, csakhogy lássam régi álmaim romjait, hogy el ne felejtsem honnan jöttem. Z-vel ezalatt az útkereséssel töltött idő alatt, kissé távolságtartó, de igazi baráti viszonyt ápoltunk, s bár nem állítom, hogy elégedett voltam mindennel, ami osztályrészemül jutott, de egyre jobbnak értékeltem a helyzetem.
Április óta A is itt volt nekem újra, vagyis inkább a fejemben. Tudjátok, ő sem egy kőhajításnyira lakik, de ahogy ezt már régen megtanultam: „no importa la distancia”. Szép terveket szőtt közös időtöltésről, utazásokról, szerelemről, miegymásról. Volt, hogy csak azért mentem sétálni a dombra, hogy neki lefényképezhessem a kedvenc helyeimet. Úgy tűnt, hogy a szimpátia kölcsönös, közeledésünk megállíthatatlan és helyes.
Ezzel a tudattal tértem vissza az összetört álmok sík városába, októberben. És azzal a meggyőződéssel, hogy a törött álmok ugyan ott hevernek, de ez alkalommal átgázolok rajtuk, hisz vannak szép, új álmaim, amiken még a festék sem száradt meg. A régieket pedig már úgyis felismerhetetlenségig gyötörtük, és az autópálya színes kamionjai elütötték őket már ezerszer.
Egyvalamire nem számítottam. Hogy a régi álmok összeragasztva várnak rám. Hat hónapig zúztuk őket egyre apróbbra. Ami egyben maradt, azt beszórtuk az iratmegsemmisítőbe. Most pedig össze-vissza ragasztgatva találtam meg őket. A sóhajtozott felettük, magányos hónapjai során javítgatta őket. Szerelmes dalokat hallgatott és küldött nekem, és büszkén viselte a láncot, amit tizenöt éve neki vettem.
Én évekig vele álmodtam, de most már gondolni sem akartam rá. Mondhatnátok, tudhattam volna, hogy minden csoda három napig tart, de ez már ott és akkor hamvában holt meg. Alig fogtam fel mi történt. Így végül még egy búcsúcsók sem csattant el köztünk. Tudjátok, A csak a maga álmait rakta össze, az enyéimtől félt. Jómagam is tartottam tőlük, mert tudtam, hogy azokat nem véletlen daráltam be. Nem volt helyük a fejemben. Egy olyan világ darabjai voltak, ami csak a képzeletünkben létezett. Régi szerelmem közeledése viszont felszínre emelte a szilánkokat, én pedig addig-addig forgattam őket a kezemben értetlenül, míg csúnyán összevagdostam magam velük.
Megsérültem. Fájt. A másnap teljes agóniában telt. Ezer sebből véreztem, de csak fogtam a kezét, és bámultam a gyűlöletét, mikor a szemembe nézett. Sejtettem, hogy lehet még rosszabb is, de a remény, hogy talán minden borzalomnak vége, még napokig elkísért akkor is, mikor otthagyni kényszerültem a saját fájdalmas emlékei és éltető reményei közt heverni a padlón. Tudtam, hogy csak a Jóisten mondhatná meg, hogy felkel-e még valaha.
Ebben a véres-szilánkos delíriumban töltöttem a napjaimat, amibe a racionális, rendezett, németes életemből menekültem. Tekinthetnénk száműzetésnek is, hiszen a négy fal közt kuksoltam, nem ettem és nem aludtam. Jóformán, ha meg rávettem magam, hogy kiszellőztessem a fejem, akkor is csak az első hídig jutottam, ahonnan csak bámultam a vizet és az őszi tájat.
Újra és újra befeküdtem a gödörbe, ki sem csomagoltam, be sem ágyaztam. Csak a családommal, és legközelebbi barátaimmal beszéltem, velük sem kielégítőn. Rémisztő volt a tehetetlen magány élménye, a tudat, hogy ott ahol vagyok, senki sem érhet el, és senki sem hallja igazán amit mondok.
Végül a gödör szélén állók egy emberként húztak ki. Egycsapásra szertefoszlott az egész téveszme. A ugyanis elmenekült, és nem nyúlt utánam, hogy még lejjebb húzzon, mint vártam. Megláttam, hogy ami újra összehozott minket, az pusztán a gyengeség volt. A-val úgy támogattuk egymást, mint sántát a mankó. Ugyan könnyebb mankóval felállni, és jó végre nem a padlón lenni, de a járás illúziója veszélyes. Igazából nem álltunk a lábunkra, se ő, se én, és mert együtt bicegtünk ebben a tévhitben, nem csak magunkat csaptuk be, és nem csak a saját véges időnket húztuk, de akár másokat is elsodorhattunk, fellökhettünk volna.
Varázsütésre szabadultam fel. Énekelni és táncolni volt kedvem, ordítani akartam, pörögni mint bádoglavór a betonon. A tanulság pedig a Nagyim régi bölcsességére emlékeztet: „Ami jó érzéssel tölt el, az Istentől való, és nem szabad elengedni. Ami fáj, az a gonosz ármánya, és idővel tönkretesz.” Bár nem hiszek az Úr és a Sátán harcában, ahogy a többi keresztény dogmában sem, be kell látnom az objektív tényt: a szerelem nem taszít gödörbe, a szerelem nem fáj. A szerelem felemel, a szerelem boldoggá tesz. A gödröm mélyén nem szerelmes voltam, hanem függő és sérült. Beteg. Így a gödrön kívül mindjárt messzebbre látok, és sokkal tisztábban.
Van valaki, akinek a zuhanásom fájdalmat okozhatott, akit mankós tántorgásommal akár magammal is ránthattam volna a gödörbe. Csak remélni tudom, hogy ő nem sérült meg ezalatt, és látja, hogy már betemettem a gödröt.
Z a gödör alján talált rám, és ő maga is azt hitte, hogy szerelmes vagyok A-ba… mikor csak függő, sérült és beteg voltam.
Nincs több önsajnálat, tévelygés. Tisztán látom, hogy újra és újra felfutnék a legmagasabb hegyre is, csak hogy megmutassam végre Neki, mi van a horizontomon túl.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.28. @ 18:20 :: Ady Ágota Melinda
