Meglódult az idő. A tervezett induláshoz képest, két órával később eredtek útnak. A fiúnak feltűnt, hogy barátait, puttony méretű hátizsákok cibálják vállból gerincferdülőbe. Még Margit is, akivel hetek óta csak fonódott és szövődött kapcsolatuk, cudarul felmálházta magát.
Ő vitt néhány rántott szeletet egy szatyorban, pár fasírtot és egy üveg teát. Az erdő még nem is látszott szinte, de a többiek már le akartak táborozni. Komoly felvilágosítási és noszogatási tevékenység árán, valahogy felcipelte őket, a kedvenc, sziklákkal körülvett erdő katlanába, ahol az addig homályba burkolózott, mázsásnak tűnő málhák kibontakoztak. Úgy sülten, főtten, megcsodálhatták a szőkén-zölden tarkuló környező világot. Elképesztő mennyiségű – egy század éhes katona regenerálására alkalmas – élelmiszer mennyiség került a fű zöld asztalára, gondosan előkészített étvágygerjesztő üvegek kíséretében. A fiú nem tudta, hogy még olyan húsz-harminc, későbbire számíthat, ezért evett. Előbb a magáéból, aztán – bár fizikai munkát végzett -, a számára felfoghatatlan habzsolás kezdte tudata fölé görgetni -nem csak az elemózsia, hanem – a felismerés morzsáit is.
– Ezek hatan meg akarják enni, ezt a nagyjából húsz kilónyi, irult-pirult, sült főzött húst, töltött tojásokat és kisebb lábasok krumplisaláta özönét?
Talán fél óra alatt vált világossá, hogy – erdő ide, mező oda, virágok és levelek -, aki nem eszik, az mocskos sértegető, az ivásról nem is beszélve. Persze az kisebb terhet rótt mindenkire, rá is. Nagyjából, a negyvenhatodik rántott szelet, valahány tucatodik fasírozott – már nyilvántartani sem bírta – megnevezhetetlenül hasbarát kajacsoda
benyakalása után, megtelt. Nyeldeklőjéig tömören telítve érezte magát. Hanyatt feküdt, megpróbált pihenni, de épp kedvese – a kordbársony nadrággyönyört szétfeszítő – Margitka, néhány kilónyi húsgyönyöréből nem evett még egyet sem. Pedig itt a nyilvánvaló elvárás, egy-két kilónyi elfogyasztása. Az is lehet, hogy túlzott a mennyiséggel, de ami sok az sok!
Mindenkit kocogásra invitált, de azok – a hátuk mögött levő munkára hivatkozva – meg sem mozdultak, és csak szemvillanások kilőtt nyílváltásával tudta Margitkát is rávenni, hogy legalább egy pár lépést mozduljanak odébb.
Margitka azt sem értette miért szomjas, hiszen ahol szilvapálinka, likőrök, konyak és egyebek menekülnek butykosból garatokon le, ott szárazságra hivatkozni inkorrekt. Bedühödött, szúrósan nézett előre, majd mozdult kettőt, hármat törzsből, mintha egy falatot sem evett volna. Érdekes a többieken sem látszott a sok kilónyi dagasztó, kizárólag ő érezte, hogy megfullad, ha még legkevesebb egy kilót meg kell ennie…
– Na, fuss, ha olyan nagyon akarsz – zordult a kedvetlenedett kedves -, nem égetem magam, egy percen belül visszamegyünk!
“Ilyet még nem láttam”, gondolta a fiú. Elfutott az első fáig, aztán vissza. Felemelte fejét, belefújt a levegőbe, levegőért kapkodva és odaszólt.
– Menjünk, olyan éhes lettem!
– Ez már más! Tudod, még senki nem mondta nekem hogy pipikém…
Visszaültek a már-már növénnyekké alakult csoportba, hiszen gyökeret vertek. Senki és semmi kedvéért fel nem álltak volna és fotoszintézis helyett, nyomták
magukba a még annál is több kaját.
– Ha ezek bírják, én is! Margitka, kérek szépen tizenhárom rántott szeletet! Látom, töltött tojást is hoztál, hajíts ide egy tucattal!
Nekifogott, nyelt, lassan már fuldoklott. Az egész a garatját csiklandozta és egy adott pillanatban – a levelek mögötti, pironkodó pókhálók is lelilultak szégyenükben és szétestek -, kijelentette.
– Nem tudok többet enni, itt fulladok meg. Kész, vége!
A kirándulás hátralevő részét, a mozdulatlanság fekvő formájában töltötte. Kicsit odébb hengeredve, megpróbálta szemlélni a fűszálakon mászkáló bogarakat és elképzelni, milyen lehetett ez a csodálatos tisztás valamikor réges-régen, míg ez a kajabrigád el nem lepte. Aztán nyikorgó sopánkodások mellett, úgy délután három körül, a túrázástól agyon fáradt brigád, elindult lefelé. Ő legszívesebben gurult volna, úgy érezte teljes gömb alakot öltött. Nem is gondolta, hogy Margitkája szívét áttiporta, aki úgy vélte, ha a férfiak gyomrát belülről nem repeszti szét, szégyenben marad. Ha a kedvese nem hajlandó konyhatudományát nyelni, magára vessen! A lefelé út felénél már tiszta sor volt. Dúlt a düh. Szerencsére mások is kezdtek megszomjazni, ki sörre, ki konyakra, de amikor abban kongóan üres bárbelsőben, az elé rakott – hátizsákból kármentésre szánt – elemózsiától fejfájást kapott, már le is tudta kettőjük szakítását. Viszont rendelt tizenhat citronádét, amit pár pillanat alatt, minden túltelítettségét meghazudtolóan nyelt le és kiállította a szakítási igazolványt.
A másik két srác már szolidarizált vele, bár nem értették, miért kell nyápickodni, ha egyszer három óra alatt, hat kilót megehet az ember, de Margitkai viselkedése bicskanyitogatóvá vált. Már inkább formaságból dobott be tizenhat érmét a zenegépbe – tudta, hogy elsőre úgy sem azt csinálja, amit kér – és a “Térden állva megyek vissza hozzád”-dot, ami minden nőnemű hölgy szívét a napon felejtett vaj állapotába olvasztja, feleslegesen nyekergette le. Aztán visszadöcögött az asztalhoz és a tömöttségtől lihegve, kinyögte.
– Margitka, még térden állva sem! Most mennék a buszig, épp annyi pénzem van.
A srácok felálltak, a duzzogó hölgykoszorú iszonyatára, akik szintén összezártak, elhagyták a bárbelsőt.
– No, viszlát srácok, a buszra valahogy egyedül is fel tudok szállni, menjetek és vessetek be mindent, oktalanul agyonsérült kedvenceitek több napig tartó kiengesztelésére.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.29. @ 17:37 :: Boér Péter Pál
