Indult, megpördült, esett,
immáron sokadszorra lett
kapaszkodó a hóba,
csak karcolásnyi próba.
Forogtak körötte kerekek,
valami jött és akkor elveszett.
Hátra arc!
Csendes, mértéktartó hadak,
csoportban morogtak
picikét -mégis csak –
biggyesztett ajakkal,
hahotán nevetve.
Küll?jét magáról csendesen
levette.
Kerekek forogtak szerte,
kenyerét még alig-alig ette…
Marta a leveg?t, fel akart kelni,
fájdalom vágta és estében a semmi.
Meglett nagy sokára,
-nem tartotta lába –
Vakító sötét csend
szálakba fogódzva,
Még egyszer estéb?l,
talpra állt a hóba.
Állj ki vagy!
Hátra arc!
Rendes, fegyelmezett,
pörg? csoportokra
tekintett a gyerek.
Elesett.
Ismét elfolyt remény.
Feketébe foszlott,
csendesed? jégfény.
Hideg förtelemmel,
tág szél? szünetjel,
szélben, jobbra balra,
haza fuvarozta.
A végállomáson
ottmaradt sorsába.
Megérkezett. Akkor
a gyerek elaggott,
fájón nem akarva.
Nem szereti útját,
de nem is hagyhatja.
Megy az út, viszi!
Hátra arc!
Hátra arc!
Érdekel is kicsi,
mit akarsz,
mit akarsz…
Vigyázz és hátra arc!
Indul az út!
Mocskos és rút
célba tart.
Hol hátra arc nincs,
elúszott a kincs.