A vérehullt muskátlikra
hófehér koporsókat
borogat a tél.
“Sose javulsz meg, fiam.”
Hallom anyám hangját,
szava halk, könny?,
mint a hópelyhek, ha hullnak.
Hazavárnak,
s egyre ritkábban jövök.
Apám olajos, vasporos hite
vet szikrákat bennem,
hevítve, mint valami
nem evilági kohót:
lobbos, levente szívemet.
Fagytól fényes, fekete
göröngyökön gubbaszt,
didereg a dérütötte udvar:
itthon vagyok.
D?l?nkr?l elszaladt a nyár,
vacogás rázza a kökényest,
mint engem, ha anyám szomorút mesél.
Szemeiben néha fel-fel csillan
az elkóborolt nyarak mohaszín
melegsége,
s én ilyenkor nem tudok szólni,
csak hallgatni, hallgatni ?t
csöndesen.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:07 :: Csillag Tamás