Okos cs?sz a cementholdas éj,
játszani engedi csont-csikóit a télnek.
Nyargalásukra vigyázzba remekül a város,
a fehérre fújt bérházak tág, fekete
szemekkel merednek összedúlt díszkertjeikre.
Tágulnak, dideregnek a hézagok.
Az utolsó mozdulat marad így
meg az emberben, az utolsó bentrekedt mondat,
integetés, ha nagyot, nehezet búcsúzunk.
Nyoma sincs bennem most mosolynak,
nyoma sincs nevetni, lef?ni kedvnek.
Nincs most semmi, csak ez az éj,
ez a cementholdas,
csak ez a tél, csont-csikós,
csak ez az elkerített,
dúlt, dérütötte díszkert – a szívem.
