Újra itt vagyok az umbriai Nursiában, hogy részt vegyek a város egyik hagyományos ünnepén. Sok van neki, de ez különösen érdekes és szokatlan, ráadásul magyar vonatkozása is van bizonyos szempontból. Később majd rátérek erre is, de most menjünk vacsorázni a téren található trattoriába. Messze környéken híres a konyhájuk, meg aztán a tulajdonos is jó ismerős. Persze a személyzet is, s így egész családias lett a hangulat.
— Ó, megjöttetek végre? Már vártunk! — fogad széles gesztusokkal a tulajdonos, az asztalunkhoz kísér, és átad a pincérnek.
Ameddig kiosztja az étlapot, megkérdezzük, hogy van a családja.
— Köszönöm, nagyon jól! — kiált fel a pincér lelkesen. — Most született meg a kisfiam a múlt hónapban.
Miután gratuláltunk neki, kiválasztjuk sorra az előételeket, és a főfogást.
— Egyenek nyugodtan, az igazi ünnepség csak tíz után kezdődik! — nyugtat meg, amikor látja, hogy mindegyre a kijárat felé tekintgetünk.
A menüt nem sorolom fel, majd megtudják, ha arrafelé visz az útjuk és betérnek ide…
Kezdem akkor az elején. Minden évben december 9-én este hatalmas máglyákat gyújtanak a város összes terein. Egy-egy máglya eléri a kétemelet magasságot is! Sorra gyújtják meg őket — ahogy az egyik hamvadni kezd, gyújtják a másikat. Éjfélkor pedig megszólalnak a harangok minden templomban. Az emberek körülállják a tüzeket, beszélgetnek, énekelnek, és persze a gyerekek a legboldogabbak, de amint láttam, erre a pár órára mindenki gyermekké válik.
A szokás eredetét tekintve vissza kell mennünk kicsit a történelemben. Názáretben volt a Szent Család háza, egy egyszerű, terméskőből rakott házikó, a Sancta Casa. A házat egy földalatti kripta védte sokáig a rombolástól, tudniillik Nagy Konsztantin császár 312-ben bazilikát építtetett föléje, és békés zarándokhely lett szinte ezer éven keresztül. Assisi Szent Ferenc is elzarándokolt oda szentföldi útja során.
Amikor azonban a keresztesek elveszítették az akkói csatát 1291. május 10-én, félő volt, hogy a törökök elpusztítják a szent helyet, mint ahogy valóban le is rombolták a fölötte álló templomot. A Sancta Casa azonban akkor már nem volt ott! Ellenben május 7-én a ház megjelent nem máshol, mint az akkori Magyarországhoz tartozó dalmáciai Tersattoban. A helybeli hívek elbizakodottsága miatt azonban három évvel később az angyalok azt továbbvitték, s letették egy Recanati melletti babérfa ligetbe, melynek neve Lauretum (olaszosan Loreto). A tersattoiak nagyon fájlalták a Szent Ház körükből való távozását, ezért helyére templomot építtettek, mely máig látogatott búcsújáró hely.
„A ház eredete vita tárgya, bár méretei és építőanyaga alapján megegyezik a názáreti házakkal.” — jegyzi meg a horgony.freeblog.hu .
Kézzelfogható magyarázatnak tűnik, hogy a fenyegetett helyzetre való tekintettel kegyes zarándokok, és keresztes lovagok hozták el a Szent Család házának köveit és építették azt fel Dalmáciában. Ez sem mehetett végbe — gondolom — angyali segítség nélkül! Három év múlva, mondvacsinált indokok alapján az akkor uralkodó bizánci császár rokona Angeli Comneno hajón elszállítatta az épület köveit, és építette fel abban a bizonyos babérligetben.
Minden valószínűség szerint a magyarországi vonatkozás – hiszen a Názáreti Ház először a magyar birodalom területén pihent meg – tette már a középkorban is igen kedveltté Loretót a magyarok számára, ezt tanúsítják a középkori magyarországi zarándoklatokról szóló dokumentumok: megemlítem itt a protestáns Szenczi Molnár Albert, Pázmány Péter, a költő Zrínyi Miklós, Nádasdy Ferenc országbíró és II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem nevét (l. Mohl Antal: A Loretói Szűz Mária tisztelete hazánkban).
Mi köze mindennek a nursiai ünnepséghez? — tehetné fel a kérdést a nyájas olvasó. Máris mondom: A hagyomány szerint a nursiai polgárok azért gyújtanak nagy tüzeket, hogy megvilágítsák az utat az angyalok számára, mikor jönnek Loretoba. A helybeliek hite szerint a ház átszállítása december 9-ről 10-re virradó éjszaka történik a Nursia feletti égbolton. Ennek a hírnek az emlékére tartják évszázadok óta ezt a kedves, látványos ünnepet.
Azt mondják, hogy sokkal régebbi eredetű ez a szokás — az ókorba nyúlnak vissza a gyökerei. Elnevezése „Nursiai Faunok Ünnepe” erre utal. A római mitológia faunjai a pásztorok, a mezők, ligetek, erdők istenségei a mezők és az állatok valódi védelmezői voltak: óvták azokat az időjárás viszontagságaitól, a vadállatok- és farkasoktól. Alakjuk, természetük kettősséget mutatott — embertestük kecskelábakban végződött; vad, kiszámíthatatlan viselkedésük szelíd gondoskodással és zeneszeretettel párosult; halandók, de nagyon hosszú életűek. Ez a kettősség teszi őket ellenállhatatlanná. Ilyen a tűz is. Melegít és világít, de pusztít is. És megtisztít. Szentlélek is tüzes lángnyelv alakjában száll le az apostolokra az utolsó vacsora alkalmával. A tűz a szerelem jelképe, az erős szenvedély — lángoló szerelem!
Ne feledjük el azt sem, hogy ez a nap az év legrövidebb napja, azaz ekkor leghosszabb az éjszaka. A máglyák fénye ezt a sötétséget is hivatott eloszlatni.
Ennyire összetettek az ünnepeink. Régmúlt idők hitvilága ötvöződik megejtő keresztény legendákkal, s ha a
misztikum mögé kukkantunk, ott találjuk a küszködő, reménykedő, csodaváró embert.
Utóhang: Magyarok Nagyasszonya –
Könyörögj érettünk!
Könyörgésünket meg ne vesd szükségünk
idején, hanem oltalmazz meg minket
minden veszedelemtől…
— forrás: eventiesagre.it, folclore.eu, horgony.freeblog.hu, Magyar Katolikus Lexikon
Legutóbbi módosítás: 2011.12.12. @ 11:58 :: dr Bige Szabolcs-
