„Tömörkény az egész életét adta a nagyablakos háznak – írta Móra Ferenc 1919-ben – amelyiknek ő volt a legnevezetesebb látnivalója. Bizony mondom, nála nagyobb mecénása nem volt Szegednek.”
Tömörkény István (született Steingassner István, Cegléd, 1866. december 21. – Szeged, 1917. április 24.) magyar író, újságíró, néprajzkutató, régész, múzeum- és könyvtárigazgató.
„Ez az életrajz kissé zavaros, de nem én zavartam össze, hanem az élet. Ott kezdődik, hogy 1886. december 21-én születtem Cegléden, a vasúti állomáson. Édesapám abban az időben pár évig bérben bírta az osztrák államvasúttársaságtól a ceglédi vasúti vendéglőt, így esett meg, hogy a szegedi születésű öt testvéremmel szemben nem a szűkebb haza homokján láttam napvilágot… A vasúti állomás igen messze esett a várostól (a mostani ceglédi állomás azóta már a harmadik), s hatvanhat karácsonyán irgalmatlan nagy hideg lévén, nem vittek be a városba keresztelni, hanem kihozták a papot a vasútra. Két év múlva hazaköltöztünk onnan, s azóta nem állván módomban Ceglédre ellátogatni, azzal a zavaros ténnyel kezdődik az egész élet, hogy még sohasem voltam abban a városban, amelyben – a keresztlevél szerint – születtem.” (Részlet Tömörkény István életrajzából)
A múlt század nyolcvanas éveiben élt Szegeden egy Steingassner István nevő fiatal patikus, aki üres óráiban leírta azt a sok mindent, amire napközben gondolt, és ha valami kikerekedett, azt odaadta a Szegedi Híradóhoz, ahol abban az időben egy bizonyos Gárdonyi Géza néven író, néptanítóból lett zsurnaliszta vette át a próbálkozásokat, úgy találván, hogy ezek tehetséges ember írásművei. Általában meg is jelentek. Steingassner össze is barátkozott Gárdonyival meg az újság többi munkatársával. Ott, a Szegedi Híradónál magyarázták meg neki, hogy Steingassner néven nehéz lesz magyar írónak lenni (Gárdonyit is közismerten Zieglernek hívták, amíg író nem lett belőle), csináljon tehát magának valami jó magyar vezetéknevet, és akkor belső munkatársnak is szívesen látják. Ekkor találta ki a Tömörkény nevet, amelyet idővel országos hírűvé tett.
A patikusból tehát újságíró lett, de huszonkét éves korában (1888-ban) behívták katonának, és elvitték a folyton háborgó Boszniába, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia gyarmatként bekebelezett. Tömörkény három évig ette a császár kenyerét, szolgált közben Szegeden is, egy ideig Bécsben is, de az egész életére, szemléletére, művészetére döntő hatású élmény Bosznia volt: ott értette meg, mi a Habsburg-monarchia, mi is van valójában Magyarországon, milyen elnyomott szolgaéletet él a magyar nép nagy része.
Ő maga a módosabb kispolgárságból indult, apja vidéki vendéglős volt, később Tömörkény is kocsmáros lányát vette feleségül. Élete tehát súlyosabb anyagi gondok nélkül telt, de ezek a bormérő emberek mindiglen is közel éltek a szegény emberekhez. Tömörkényt mint újságírót is izgatta, hogyan élnek a kétkezi dolgozók; a katonaságnál pedig összekerült a mundérba bújtatott néppel. Abban az időben a patikusság még nem volt diplomás mesterség, érettségi sem kellett hozzá, Tömörkény tehát nem lett tiszt: a legénységi állományban élt együtt a Boszniába vitt földműves, halász- és pásztorfiúkkal. És egy életre szóló művészi feladatnak ismerte meg a szegény emberek világának felfedezését és ábrázolását. Ott, Boszniában alakult ki egyéni ízű művészete, ott fejlődött a magyar novellairodalom egyik legnagyobb mesterévé.
Novellái már katonakorában kezdtek megjelenni a fővárosi lapokban is. Ezek a történetek általában “Spanyolviaszkország”-ban játszódnak, szomorú életű emberek méltán derűs történetei. Ez a mesebeli ország valójában a szegények Magyarországa. Odafent, a magasságokban ezek az évek jelentették a rövid polgári fénykort, közben a nagybirtok változatlan uralmát, a színpadokon a népszínművek álvalóságát. Tömörkény azt mondotta el, ami a látszólagos csillogás alatt van. De nem harcias hangon, csupán megállapítva, együttérezve a szomorúakkal, mégis mosolygósan, úgy, mintha mindez nem is minálunk, hanem valahol másutt történnék. És ezek a novellák mindig érdekesek, fordulatosak, csattanóra kiélezettek: drámák feszülnek mögöttük.
A leszerelése után Szegedre visszatérő Tömörkény már ismert író. Nemsokára meg is jelent első novelláskötete, amelyet számos követett a következő negyedszázad alatt. Történeteinek egy része az új polgári világban játszódik, ezek nem is mentesek némi romantikus illúzióktól; hiszen a polgárság a századfordulón még felfelé tartott. Ez a témakör azonban a kivétel: Tömörkény igazi mesélnivalója a “kétkezi” emberek, a “célszerű” szegények élete. Nem sokkal előbb Mikszáth kezdett szakítani a parasztok népszínmű-jellegű ábrázolásával, és Tömörkénnyel párhuzamosan Gárdonyi próbált reálisabb képet festeni a faluról. De mindketten a költészet mesehangulatával borították a falut, Tömörkény azonban vérbeli realista. Az ő magyar vidéke már előkészíti Móricz Zsigmondot.
„Az útszéli kurta hely, amelyben minden mezitlábas betyár duhajkodhatott, volt a csárda. A rendes hely, ahol bort mértek, volt a korcsma. Amelyikben az utast főtt étellel elégítették ki, volt a vendéglő. Ahol az utas ételt, italt, éjjeli szállást, kocsiállást, istállót kaphatott, volt a vendégfogadó.” (Tömörkény István)
A Szeged környéki népi nyelvből formált ki magának gazdag, képekkel teljes irodalmi nyelvet, itt-ott némi nyelvi különcködéssel is, ami azonban jól illett az ábrázolás olykor enyhe groteszkségéhez. Tömörkény világa ugyanis tele van fura alakokkal és fura helyzetekkel, hősei nemritkán agyafúrtan gondolkoznak, és játékos körülményességgel fejezik ki magukat.
Mire második novelláskönyve, a Jegenyék alatt megjelent (1897), már teljes birtokában van művészi eszközeinek. Ez a könyv talán a legszebb, legegységesebb gyűjteménye. De nem állt meg, ettől kezdve egyre újabb társadalmi rétegeket hódít meg az irodalomnak. Érdeklődve fordul a tanyavilág felé: a tanyasi embernek ő az első ábrázolója. Hamar felismeri, hogy a “vízi emberek” – a halászok, hajósok – nagyon másfélék, mint akár a falusiak, akár a tanyasiak: ezek függetlenebbek, eredetibb gondolkozásúak.
Neve egyre közismertebb, novellái hol Budapesten, hol Szegeden jelennek meg. Mikszáth is igen nagyra tartja.
Tömörkény István és menyasszonya, Kiss Palcsi Emma.
(Somogyi-könyvtár)
Közben élete és érdeklődése újra gazdagodik: a század végén könyvtárosként kerül a híres szegedi Somogyi Könyvtárhoz, és ugyanakkor a megalakuló Városi Múzeum alkalmazottja is lesz. Részt vesz a Szeged környéki régészeti ásatásokban, és mert nemcsak izgatott érdeklődésű, hanem rendkívül szívósan szorgalmas is, megtanulja a népvándorlás kori archeológiát, amelynek hamarosan országos hírű tudósa. Máig is fontos néprajzi és régészeti tanulmányokat ír. Rendszeresen gyűjti a tájszavakat. A szegedi Városi Múzeum nagyrészt neki köszönheti gyors fejlődését, ő formálta az ország egyik legjelentékenyebb tudományos gyűjteményévé. 1904-ben azután ennek a Városi Múzeumnak az igazgatója lesz, az is marad korai haláláig. Idővel ő neveli tudóssá és majdani utódjává Móra Ferencet, aki íróművészetében is sokat tanult tőle.
Igazi, legsajátabb műfaja a novella. Rendkívül tömören tud elmondani bonyolult történeteket is. Néhány szavas jellemzés után szemléletesen állnak előttünk az alakok. Néha úgy tesz, mintha pongyolán fogalmazna, de hamarosan kiderül, hogy ez is művészi fogás, a mozzanatok egyszerre csak egységes képpé állnak össze. A novellákban gyakran visszatérő alakok – mint például Förgeteg János – az olvasó személyes ismerősei lesznek. Mesterien játszik a hangulatokkal, vidáman induló történetből nyomasztó tragédia fejlődik, komor helyzetek váratlan fordulattal komikumba csapnak át. Valamennyi novellája önmagában kerek, zárt világ, de együtt mégis nagy, egységes körképet adnak arról a mélységről, amelyről a századfordulóig vagy nem beszéltek, vagy idillé hamisították, vagy ha meg is közelítették, mint Mikszáth vagy Gárdonyi, mégsem vállalták azt a teljes szociális együttérzést, mint Tömörkény.
Nagy néha ki akart törni a műfajból. Kísérletezett regénnyel is; a Margit életében megjelent utolsó műve – nem is gyenge regény, ezt is a stílus és ábrázolás művésze írta, de ugyanebben a korban Bródy vagy Gárdonyi jobb regényeket írtak, nem is szólva Mikszáthról, és amikor ez a Tömörkény-regény megjelent (1916), az irodalomban már jelen volt Móricz Zsigmond is. Kísérletezett drámákkal is, ezek sem rosszak, a Barlanglakóknak sikere is volt, de mégis csak olyanok, amelyekből arra lehet következtetni, hogy idővel talán jó drámaíró is lett volna belőle, hiszen novelláiban nagyon is érzékeltetni tudta a drámaiságot. Az első világháború idején végső műveiben ábrázolni tudta a háborúba kényszerített szegény embert, akinek a történelem megpróbáltatásaiban nagyon is módosul a világszemlélete. De ez is csak valami újnak a kezdete volt, s már nem adatott folytatás. 1917-ben, ötvenegy éves korában egy tüdőgyulladás megölte.
Nem volt politizáló író, de a szempontjai szociálisok voltak. Egész életműve a társadalmi haladás oldalán álló írót mutatja, egy nagy realistát, aki a szó, a leírás, az ábrázolás művészi mestere, aki nagyon élvezetesen mondja el az élet nagy igazságait.
Embert próbáló feladat volt jóformán másodmagával, Móra Ferenccel együtt Somogyi Károly esztergomi kanonok 40 000 kötetes könyvtárát gyarapítani, katalogizálni, szolgáltatni az olvasóknak, s a muzeológiai tudomány valamennyi területét gyűjteni, rendszerezni, foglalkozni numizmatikával, természetrajzzal, régészettel, helytörténettel, a képzőművészetekkel, s emellett Tömörkény feltett szándéka volt a néprajzi gyűjtemény kialakítása, gyarapítása. A korszak támogatta ezt a kezdeményezést, a millennium óta becsülni kezdték a népi kultúrát. A szegedi néprajzi anyag azonban Tömörkény nélkül nem lett volna felgyűjtve, így is már az utolsó pillanatban voltunk, egy nagy váltás időszakában, amikor az 1879-es nagy árvíz után kiemelkedik a palotás Szeged, s megindul a polgári fejlődés, a modernizálódás, s gyökerestől kezdi átformálni az addigi hagyományos paraszti világot és a tiszai vízenjárók (a tiszai hajósok) világát, ez utóbbiak gyakran tavasztól késő őszig egy-egy uszályon élték le életüket családjukkal együtt.
Részlet Tömörkény István: Tárgymutató a könyvtárban c. közleményéből
Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1913. július
„…szükség volna még valami tárgyi mutatóra is. Egy olyan mutatóra, amelyben nincsen megnevezve a szerző, nincsen beleírva a könyv címe, hanem csak arról nyújt tájékoztatást, hogy valamely tudományos anyagot tárgyaló mű melyik könyvpolcon, milyen szám alatt található meg.”
Bálint Sándor néprajzkutató és művészettörténész, Péter László irodalomtudós és helytörténész, Lengyel András irodalomtörténész muzeológus tudták igazán értékelni azt a 6000 egységnyi néprajzi múzeumi tárgyat, amellyel Tömörkény jóvoltából gazdagodott a múzeum. Később évtizedeken keresztül jóformán ennek a mennyiségnek csak egyhatodával tudták növelni a gyűjteményt. Az elmúló/átalakuló paraszti világ idejéből sikerült a leletmentés, s leletmentés Tömörkény valamennyi novellája, tárcaelbeszélése is, amelyeket a Szegedi Naplóban, a Magyar Hírlapban és önálló kötetekben publikált. Tömörkény még a népnyelv gyűjtésében is komoly teljesítményt nyújtott, 3500 regisztrálatlan, fölgyűjtetlen szóval járult hozzá Szily Kálmánék tervezett nagy szegedi szótárához, ebből aztán semmi nem lett, de 1957-ben Bálint Sándor értékelte Tömörkény nyelvészeti munkáját, s tető alá hozta a szegedi szótárt, s kiadta, nagyon ki kellene adni újra, mert nagyon nagy kár, ha örökre feledésbe merül ez a szép szegedi nyelvjárás, amelyet még annyian beszéltek nemcsak Tömörkény korában, hanem az 1960-as években is.
A Tömörkénnyel együtt dolgozó Móra Ferenc már megérezte Tömörkény kvalitásait, s mindenben együtt munkálkodott vele, a néprajzi anyag felgyűjtésében is. A múzeumi kiállítások megrendezésében is, amelyeknek nagy sikere volt. A kiállításokat többen látogatták, mint a könyvtárat. Még elgondolni is fantasztikus ezt a hőskort, az egész múzeum egy raktár, s egyben kiállítási terület, egyszerre tárul a látogatók szeme elé a múzeum teljes anyaga. Ma meg azt látjuk, ami nem került a tápraktárakba, fogalmunk sincs a múzeumok teljes anyagáról, csak néha hökkenünk meg mi minden enyészik pincékben, tápraktárakban, ugye egy-egy időszaki kiállítás alkalmából, például Bálint Sándor születésének centenáriumán rendeztek egy időszakos kiállítást az általa felgyűjtött anyagból, bizony megcsodáltuk, a Bálint Sándor gyűjteménynek azonban azóta sincs sehol állandó kiállítása.
Tömörkény István és gyermekei, László és Erzsike (ahogy ő hívta őket: Lász és Csinnadratta)
“Sejtelme se volt róla, hogy Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása[2] és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. … világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden bennevalóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz.”[3] “… Mórának máig szólóan igaza volt, s lett. Tömörkény művelődéstörténeti súlya összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint bármelyik elődjéé és utódjáé. Az életmű, amelyet létrehozott, a legjelentősebb, amelyet a szegedi múzeum falai között valaha is megalkottak.”[3]
Elbeszélései szépirodalmi kötetekben:
Szegedi parasztok és egyéb urak (1893)
Jegenyék alatt (1898)
Az alföldi rablóvilág történetei (1898, 1988)
Vízenjárók és kétkezi munkások (1902)
Gerendás szobákból (1904)
Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések (1905)
Különféle magyarok meg egyéb népek (1907) – az 1910-es kiadás a Gutenberg gyűjteményben
Napos Tájak (1908)
Homokos világ (1910)
Ne engedjük a madarat… s más holmik (1911)
Bazsarózsák (1912)
Népek az ország használatában (1917)
Célszerű szegény emberek (1922)
Mesék amik teremnek (Füveskönyv) Bodobács Kiadó, Szentes, 2008
Rózsa Sándor nálunk (Betyárok és egyebek) Bodobács Kiadó, Szentes, 2009
Tömörkény István: Megöltek egy legényt
Bélteki Mihály juhász-számadó este az üveglámpásba tett faggyúgyertya fényénél megvizsgálja az akolban a birkákat, s úgy találja, hogy megvan valahány. No, hála Istennek. Kimegy a ház elé, és mérgesen sandít át a major túlsó felére, ahol a lovascsősz lakása előtt nagy sürgés-forgás van, mivelhogy Czirók István lovas-csősz sertést vágott ma, s meginvitálta tehetős ember létére az egész majort, kivéve a juhászokat. Mert tudnivaló, hogy csőszféle néppel juhászfajta ember soha sincsen se testi, se lelki barátságban, mert hiszen az lehetetlenség volna.
A dolog úgy áll, hogy Bélteki Mihály éppen nem vágyódik arra a darab húsra, pohár italra, amivel Czirók Istvánnál fölkínálják a vendéget, mert hiszen van neki magának is. Hanem csak hagy az valami keserűséget az ember szívében, hogy mikor mindenki mulat, akkor ő éppen birkákat olvasson az akolban, és kenesse az anyabürgék fájós lábára a kenőcsöt a bojtárokkal.
Ködös alkony terítgeti le a köpönyegét a pusztára, s Mihály időjövendölési célzatból kiballag a major elé, hogy az ég alján úszó ólmos föllegekből talán ki lehetne olvasni valamit a jövendő idők miként való járására nézve. Nagy csizmái mérgesen koppannak a fagyos rögökön, amint lassan halad, és Czirókék irányába érve, lehajtott fejjel a földet szemléli, hogy még csak oda se nézzen.
A határ ködbe borul, az útszéli fiatal akácok száraz gallyait támadó esti szél veregeti össze. Lassan belefordul egészen a sötétségbe a homály, hullani kezd a dara, s a végtelen hómező emberhangtalanságába csak távoli tanyák kutyaugatása vegyül. Olyan fekete minden, meg lehetne esküdni rá, hogy ott a világ vége, ahol a major áll, azon túl már nincsen semmi.
Azaz hogy mégis… mert nemcsak, hogy néha elszáradt katángot kerget végig a havak tetején az alszél, hanem hogy valami apróka kicsi fénybogár támad bele a sötét éjszakába. Messze van az nagyon. Csekély fénye az egyetlen pont, amin a kietlenben megnyughat a szem. Néha el-eltűnik egy pillanatra, majd meg újra világol. Bélteki Mihály arrafelé fordul és nézi:
– Ugyan, ugyan – mondja tűnődve.
És nézi csak újra, hogy nem-e a szeme káprázik. Azonban nem. A fénybogár ott fekszik állandóan egy helyben, harántos irányban a jegenye-erdő sudarai alatt.
– Ugyan ki lehet… ilyen időben.
Nehogy azonban Bélteki Mihály tiszta észjárására nézve kétség merüljön föl, el kell mondani, hogy abban az irányban van a Síró-csárda, amerre ez a vigályos, tünedező fény reszket a pusztai sötétben. És hogy miután fény van ott, bizonyos, hogy fent vannak a csárdában. Öreg Gáli János, a kocsmáltató, egy vén sánta ember, aki napáldozat előtt fekszik. (Ámbátor lehet, hogy éjszaka még fölkel és szétnéz a határban, mert a régi világból való ember még ő, és több ns. vármegyék börtöneiben senyvede egykoron.) Ha tehát lámpa ég a csárdában, ott okvetlen vendég van. Azt mutatja, a hol eltűnő, hol kigyúló fény is: el van gémberedve a hidegtől, és járkál a kocsmaszobában, el-eltakarva a testével az ablakot olykor.
Bélteki Mihállyal incselkedni kezd a kíváncsiság, és nagyhamar egyesül azzal a méreggel, hogy Czirókéknál mulatnak. No nézze meg az ember, hát ő egymagában üljön otthon? Deres bajuszán csavargatva indul meg befelé, s hmget, gondolkozik az úton. Azután sebes lépésekkel újra csak a juhistálló felé tart, benyitja az ajtaját, és hangosan, feltartott fejjel kiált egyet, hogy a szó elmehessen a birkák fölött a hodály felvégébe, ahol három bojtár kergeti a falra hosszában felragasztott faggyúgyertya fénye mellett a durákot, a négy juhász-csacsi meg a hátuk mögött nézi, s benyújtják néha a fejüket a kártyások közé, mintha ők is értenének a játékhoz.
– Bujtárok, heee…
Kisguczi Illés siheder legény, aki a legfiatalabb köztük, s még nem hivatalosan elismert bojtár, hanem, mint a pusztai rangmegkülönböztetés mondja: “Csak úgy a juh mellett koncsorog”, állása legkisebbségének a tudatában, felel a hívó szóra:
– No?
Bélteki Mihály visszakiált:
– Gyertek no…
– Melyik?
– Valahány.
A négy legény összenéz, hogy mit akar ugyan ennyijükkel a számadó. Talán hogy kiverjék Czirókékat a házból. Egyszerre kiált vissza mind:
– Hova?
– Hova? – feleié vissza Bélteki olyformán, mintha nem is lehetne máshova menni az egész világon, mint ahova most éppen ő akar. – Hát a csárdába.
No, ehol van ni. Hát mért nem mondta hamarább. A négy legény egyszerre elveti a kártyát, s a nyakukba kerítik a subát, amiken eddig ültek. Mert olyan jó a suba, hogy az mindenféle házi-bútor gyanánt használatos: hol bunda, hol szék, hol ágy: ha kifordítják, húst lehet szárítani, meg ebédelni a bőrén, hol meg… de hát minek mondjam én ezt, mikor úgyis tudják. Bélteki Mihály uram is ugyanezt cselekszi, bekapcsolván a nyakon a bőrgombokat, de meg fel is hajtja hátul a fekete bárányból való kacagányt, ami szinte ajánlatos mindenkinek, ha a nyakát akarja óvni a belehulló darától. A bojtárok nagyhamar kihajtják az aklok elébe a csacsikat, s felkapaszkodnak. Bélteki is bekiált a sötéten maradt bürgeházba:
– Gyere no, csacsi.
Mert nem igaz ám az, hogy a szamár szamár, hanem ellenkezőleg igen okos teremtés, s igazság szerint zokon se veheti az ember, ha a nevén nevezik. Íme Bélteki Mihály nagy, fekete csacsija olyképpen jelenik meg a hívó szóra, mintha beszélni tudna, és értené a szavak jelentőségét. Pedig nem tud beszélni, mert különben tiltakozna, hogy ilyen éjszakai utakkal sarcolja a gazda.
Ahogy a szamár megjön, s oda áll a számadó mellé, Mihály is felkapaszkodik, s löttyen rajta néhányat, előbb hátra, azután előre hasmánt billegvén, mivel hogy a subabeli súly, ha okosan el nem osztatik, meg szokta rántogatni az embert.
– Gyerünk no.
A sötétben lassú ügetésbe kezd az öt juhász, s a major szélén fültövön ütvén Mihály a saját csacsiját, megadja az egész csapatnak a helyes direkciót a követendő út irányára nézve. Az ötök belekocognak a sötétbe, s csak alig látszik, merre járnak a pusztán. Az ég elborult egészen, semmi más fény nincs, csak kevéske hóvilág, azonban a csacsik tudják a járást jól, amivel valószínűleg azt árulom most el, hogy nem először teszik meg ezt az utat.
Hát bizony nem először. Hamar odaérnek, pedig éppen a föld peremének a legaljába esik a csárda, ha a major szélétől nézik. Ahogy elibe kocognak, a csárdabeli kutyák dühödt marakodást kezdenek a juhászpulikkal, amelyek bebújnak a csacsi négylába közé, s onnan vakkantanak ki mérgesen.
Egy-két kampós botot közibük vágván, a csárdabeli ebállatok visszavonulnak oda, ahonnan jöttek. Az ötök egymás mellé állítják a szamarakat, beterítik néhány subával, s a pulik is kívül maradnak őrizet gyanánt. Azzal aztán Bélteki Mihály uram benyitja az ajtót, és nyitva hagyja, hogy a többi is bekecmereghessen. Ahogy ez megtörtént, beljebb lép egész az ivó közepéig, ott a kezével előbbre igazítja egy kicsit a báránybőr sapkát, majd meg visszatolja. Annyi ez, mint a köszönés, mert nem lehet azt kívánni, hogy télen több erő fejtessék ki ilyenkor, mint amekkorát egy közönséges nyári kalapbillentés megkíván.
– …ten – mondja Bélteki Mihály.
– …ten – feleli Öreg Gáli János a kuckóból, néhány hitvány gyufaszálat kotorászván elő a zsebből, pipára gyújthatás okáért.
– …ten – mondja most már a négy legény is, amire visszaválaszol Öreg Gáli János.
– …ten.
Ez különben annyit jelent a közönséges magyar beszédben, hogy “adjon Isten”, azonban annak csak az utolsó szótagát szokás kimondani, annyira magától értetődik, és mindenki kitalálhatja, hogy mi az eleje.
A kocsmában egyébként csak ketten vannak, akik hogy eddig is ott voltak: Gáli János meg Duhaj Kis Miklós, aki polgári állására nézve csikós a szomszéd uraságnál. A juhászok tekintete el is borul egy kicsit, ahogy meglátják. Csikósember, juhászemberek között nagy a folytonossághiány, mert a lovas lenézi a szamarast, a juhász meg szebbnek tartja a maga mesterségét, már csak azon érthető okból is, hogy a bürgének nincsen passzusa.
Duhaj Kis Miklós előtt áll az asztalon egy zöld kancsó, abban bor van bizonyosan. Miklós maga leteszi éppen a fejéből a sipkát, ami nyilvánvaló jele annak, hogy enni akar. Elő is keríti az ételt, és bicskahegyre szedvén külön-külön minden szalonnadarabot, nagy nyugalommal tarisznyázik.
Emezek meg kikeresik a legszélső asztalt, s bemennek sorjában a fal mellé a padra, amely intézkedésnek megvan az a haszna, hogy hátulról nem vághatnak az ember fejéhez semmit.
Hanem hiszen nem is. Elég biztonságban vannak ma: öt ellen nem kezd egy.
– Esik a dara – mondja Bélteki.
– Ühüm – feleli Öreg Gáli János, tollakat húzgálván a pipaszáron keresztül. – Mennyi?
– A dara?
– Dehogy. Ital.
– Vagy hogy ital? – szól kedvtelve Mihály. – Hát hozzon kend ötször.
Öreg Gáli János most már egészen rendbe szedvén a pipakészségét, rágyújt, és kimegy a csárdából, kisvártatva visszajön, és hoz öt mázos kancsót. Azokat lerakja egyenkint, minden ember elébe a maga porcióját. Azzal se szól, se beszél, hanem beleül a kuckó mélyébe, s csak a pipafüst, ami előszivárog olykor onnan, mutatja, hogy nem hált még meg Gáli János uram egészen.
Azonban a többiek se beszélnek. Duhaj Kis Miklós eszik, hát az nem beszélhet, a juhászok meg isznak, hát azok se beszélhetnek. Ürül a kancsó, Gáli többször előjön a kuckóból, és hozván a kifogyottba, megint csak visszamegy. A csikós befejezi az evést, neki is bor kell. Nem szól senki sem, mert minek, ha anélkül is meglehet az ember. Csak zörögnek az üres edénnyel az asztalon, ha kell valami.
Az arcok kipirosodnak, s megindul a juhászok között suttogva a beszéd is. Bélteki feláll, és keresgélve járkál a csárdában.
– Hol a duda? – mondja.
Gáli János úgy hevertéből integet a sarokba.
– Ahol van ni – felel. – Hanem el van hagyatva nagyon.
Hát bizony el van hagyatva. Ritkán kerül kézbe, mióta megdrágult a bor, a pókok laknak most a kecskéből való muzsikán.
Azonban hát majd megigazgatják. Bélteki fölkapja, és műértő mozdulatokkal rángatja rendbe a dudát. Azután fölfújja, és próbát tesz vele, hogy szól-e? Hát egészen rendes szólása van neki.
– Nini – mondja derülten Mihály.
S hirtelen a hóna alá kapja a bőrt, az ujjait ráteszi a síplyukakra. Szól a duda mindjárt. De éppen amint nyekergetni kezdené a juhászost, erős, mély hang csendül meg a másik asztal felől. Duhaj Kis Miklós fogott énekbe, és danolja magának a régi lovas magyar ember hallgató nótáját:
Ólmos eső esik, kis pej lovam ázik,
Gyenge kezem feje kantárszárán fázik…
Eddig tart csak, mert a másik pillanatban rettenetes csörgés támad. Bab Illés bojtár odavágta a kancsóját a csikóshoz, amiért hogy dalolni mert. A kancsó eltalálta a csikósét, s a két edény rokoni szeretettel érintkezvén, cserepekre szakad. A csikós arca elsötétül. Gáli János előmászik, hoz két új kancsót, s visszamászik megint.
No most már nyekereghet a duda. Nyekereg is. Kisguczi az első, aki kirúgja maga alól a lócát, s a középre áll, járja a hátravágóst, azután meg, hogy Bab Illés is melléugrik, ketten a csárdást. Mihály nekidagadt képpel fújja. Egyszercsak azt mondja a duda:
– Ssutty…
És eláll abban a pillanatban a szava. Ijedten néznek rá mindenek. Mi lelte?
Kitudódik hamar. Duhaj Kis Miklós belehajította a bicskáját, a duda szétrepedt, és hát most már igazán el van hagyatva egészen. A juhászok arcára kiül a harag szederjes színe. Bab Illés odakap a sarokba támasztott kampós botokhoz.
– Vágjam, – kérdi rekedten.
Bélteki Mihály még nem bír szóhoz jutni a dühtől. Előbb csak int neki, s azután szól tompa hangon.
– Vágd.
Vágja. Ahogy a bot két kézre fogatván, felsuhan a levegőbe, leüti a lámpát. Sötét lesz hirtelen. Azután egy nagy puffanás.
– Jaj… – sóhajtja Duhaj Kis Miklós.
Még egy puffanás, még egy jajszó, azután ünnepélyes csönd a fekete sötétben. Csak Öreg Gáli János uram pipája világlik a kuckóban, aki is beleütvén a parazsába egy szál masinát, gyertyát gyújt. A csárda-padlón el van nyúlva a csikós a maga vérében. Gáli odamegy hozzá, mozgatja: nem mozog…
– Möghótt – mondja.
Idő múltán felel rá Bélteki.
– Mög…
A tetem fölött egymásra néznek az emberek. Bab Illés leteszi a botot, s felfogja a halott két karját. A másik a lábait emeli, Gáli kinyitja az ajtót, s viszik kifelé. Bélteki elöl megy. Erős hóhullás van odakint, a pihék kavarognak, és megalszanak a vérben.
Rávetik a testet a nagy, fekete csacsi hátára, Bab Illés vezeti, a többi megy utána.
Bélteki lehajtott fejjel ballag, s a hókupacokat gondolkozva rugdossa szét a csizmája orrával.
– Csak be egészen – szól.
Beviszik a jegenye-erdőbe. A száraz ágakon megröppen a madár, és dara hull a fekete alakok fejére. Bent a csalitok legmélyén magas hófuvatag van egy darabban, amellett megáll a menet. Lukat vágnak bele faággal, s az üregbe belökik a halottat. Azután havat hánynak elébe, s hogy ez a munka is kész, szótalan fordul vissza a csapat. Frissen eső hó födi be a nyomukat: Duhaj Kis Miklós holtteste majd csak a tavasszal kerül elő, ha megolvad felette a fehér halom.
Lassan mennek, egymás nyomába lépve a hóförgetegben. Bab Illés, ahogy legelöl megy a szamárral, beszélni kezd, s néhány szavát az utolsóig kapkodja el a szél.
– A fejét érte az egyik, a másik… a másik a nyakát, hogy szinte visszapattant…
Bélteki durván mordul bele.
– Ne lármázz.
Illés elhallgat, s csendben érnek a csárdáig, fölülnek a csacsikra a bojtárok. Bélteki meg bemegy Gáli Jánoshoz eligazítani a számlát. Azután kijön, s fölmegy a csacsira, előbb ledörzsölvén a vért a nyakáról néhány összemarék hóval.
– Gyerünk – mondja rekedten, s köhög utána.
Megindulnak, de alig tesz néhány lépést Bélteki alatt a szamár, a számadó nagyot kiált.
– Nini hé. Megálljunk csak.
S visszafordítván a csacsit, a csárdaajtóig megy el rajta. Ott bezörög a bottal.
– János… Gáli János…
Gáli kinyitja az ajtót.
– Mi kell – kérdezi kurtán.
Bélteki Mihály a havat turkálja a botvéggel.
– Ugye János, nézd csak… izé… – szól némi zavarodottsággal – hát az mit ivott? Kifizetném…
Gáli feltolja a fején a sipkát, s néhányszor végigsimítja homlokát a kezefejével.
– Az? – felel közömbösen. – Hogy is csak. Négy hatos, meg két hatos… meg megint két hatos: kilenc hatos.
Mihály ahogy a csacsin ül, hátraveti a subája egyik szárnyát, hogy jobban belemehessen a zsebbe a kezével. Bőrzacskót húz elő, és ezüstpénzt önt ki a tenyerébe. Azután a gyenge világnál, ami a nyitott ajtón kiszűrődik, szedeget belőle a másik kezébe.
– Ehol-e – nyújtja át aztán Gálinak.
Néhány darab lehullt, s pengve ugrál a köszöbfán. Szegény Duhaj Kis Miklós temetésénél ez a harangszó.
1895
Közel egy időben (1880, 1886) két hazai patikus hagyta abba véglegesen a gyógyszerkeverést: egy felvidéki meg egy délvidéki. Az iglói Kosztka Mihály Tivadar valami titkos sugallat hatására ecsetet ragadott, és hosszú kacskaringós festőúton Csontváry lett belőle. A szegedi Steingassner István pedig Tömörkény néven tárcákat–novellákat kezdett írni. A pályatévesztett drogista kortársak–kartársak tehát a tégelyek mellől érkeztek a piktúra, illetve a literatúra magaslataira.
(…)
Nevezetes–szomorú az az esztendő, midőn ezek az akkor még diákemberek térben közel kerültek egymáshoz. Az 1879- es nagy szegedi árvíz idején Kosztka Mihály Tivadar egyetemista önkéntes mentőként menti a menthetőket, Steingassner Makóról szekerezett a kiöntött szegedi rokonságért. Hogyan is tudhattak volna még egymásról? Később se nagyon, annyira elütő (és magányos) egyéniségek voltak.
Nem plutarkhoszi párhuzamos életrajzokról lévén szó, maradjunk a makói diáknál, aki Verne Gyula, Mark Twain és a ’Vasárnapi Ujság’ betűit, de mindenekelőtt a restibe betérő pusztai emberek szavait falja, mégsem a redakciók felé tekint. Pedig akkor is jeles irodalmi élet volt Szegeden: Mikszáth, Gárdonyi, Sebők Zsigmond, Pósa Lajos – hogy csak a legismertebbeket említsük. Steingassner István beállt a belvárosi gyógyszertárba patikussegédnek, majd Kistelek következett. Itt környékezte meg a múzsa. S akit angyali szárnyaival egyszer megérint, az könnyen ördögnek néz másokat. Például Steingassner a főnökét, akivel az Opodeldok Camphorata elkészítési módját illetően támadt néminemű nézetkülönbsége. A rövidebbet, pontosabban a hosszabbat a patikussegéd húzta, meg sem állott Józsi bátyja csengelei tanyájáig.
(…)
Krúdy Gyula Csehovhoz hasonlítja Tömörkényt, nyilván van benne igazság. A nagy orosz novellista az írásaiban azonban sokkal inkább orvos, mint amennyire gyógyszerész Tömörkény. Legfeljebb a dohányboltot titulálja „trafikhoz címzett patikának”, volt szakmájáról az írásaiban alig esik szó. Megrázóan írja le viszont ’A tengeri város’ című novellájában a trachomás vakokat, akik a monarchia hadseregében vesztették el szemük világát. Tömörkény tündéri nyelvét, találó jelzőit, figuráinak csavaros észjárását külön kellene méltatni. Például a ’Pengetés’ című novellában a kaszát a világ legszebb kardjának nevezi. S milyen szakértelemmel ír a pulik és a birkák lelkivilágáról!
(…)
A ’Napos tájak’ című kötetében (1908) a baráberokról, az országút csavargóiról oly művészi megjelenítő erővel ír, hogy hasonlatért a képzőművészethez kell folyamodnunk: Mednyánszky figuráihoz. „Ehhez a fajtához hasonlít a kórházi kódorgó is, aki hazudott betegséggel akarja különböző kórházak betegágyain élni át életét, csak hogy ne kelljen dolgoznia.” E Tömörkény-sorok ma sem hangzanak ismeretlenül.
A Tisza-parti íróvilág törzshelye a Hungária volt (ez a szegedi Pilvax), az asztalfőnél Tömörkény. Fehér asztalánál rótta róla a Makóról ide átlátogató Juhász Gyula a szép sorokat: „Egy halhatatlan cimbora van itt / koccint velem és gondol valamit”. Jó barátságban volt Török Aurél antropológussal. Zöld asztaluk a Dugonics Társaságban volt, amelynek 1904– 1916 között ő az elnöke. 1905-ben egy közös felolvasóülésen ismerkedett meg a kor legnagyobb magyar költőjével, Ady Endrével, aki mindig nagy elismeréssel írt a szegedi tanyavilág krónikásáról.
(…)
1917 tavaszán, Arany János születésének századik évfordulóján ünnepre készült a Dugonics Társaság. Tömörkény István mondott lázas szavakat, lázasan, mert a spanyoljárvány a „Spanyolviaszkország” (így nevezte balkáni katonáskodásának színhelyét) íróját is megtámadta. Az utódlásra rendeltetett Móra Ferenc és orvosa ágyba parancsolták, de a rettegett szövődmények, a tüdő- és mellhártyagyulladás felléptek. Maradék erejét összeszedve levelet írt a fronton lévő László fiának, de már csak a kámfor injekciók tartották benne a lelket. Április 24-én végképp elfogytak napjai.
A ’Pesti Napló’-ban Kosztolányi, a ’Népszavá’-ban Révész Béla, a Dugonics Társaság nevében a szerkesztő Balassa Ármin, a koporsónál Móra Ferenc búcsúztatta, a ’Nyugat’-ban Ady és Móricz. 1917 szeptemberében a Korzó Moziban rendezett ünnepélyén Ady Endre is megjelent, versolvasással tisztelgett az írótárs emléke előtt.
Benedek Marcell szerint „ha Mikszáth mikszáthul beszélteti alakjait, Tömörkény maga beszél a nép nyelvén, maga gondolkodik a nép örök gondolkozóformái szerint.” Sík Sándor 1943-ban ’Rónasági csodák’ címmel kötetet állított össze a még meg nem jelent tárcáiból. Juhász Gyula, akinek az említett posztumusz Tömörkény-könyve a fő forrásunk, három verset írt a nagy szegedi elődhöz.
Csontváry a „Napút” festője, Tömörkény a „Napos tájak” írója lett. Az expatikusok kortársak voltak, egymásról aligha tudva. Az íróval szemben több a törleszteni valónk.
Szállási Árpád: Tömörkény István
Digitalizálták a Magyar Tudománytörténeti Intézet munkatársai, Gazda István vezetésével.
Jegyzetek és források
1. Péter László i.m.
2. Kincse, ritkasága
3. a b Lengyel i.m.
Új magyar irodalmi lexikon III. (P–Zs). Főszerk. Péter László. Budapest: Akadémiai. 1994. 2130–2132. o. ISBN 963-05-6807-1
Péter László: Tömörkény világa. Budapest, Lord, 1997. 216 o. ISBN 963854449X
Lengyel András: “Szeged kultúrpalotájának legnagyobb raritása” Tömörkény István. In: A hagyomány szolgálatában : Történeti ismertető Szeged és Csongrád megye múzeumairól/ szerk. Lengyel András. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2002. ISBN 9637217568 73-77. o.
HEGEDŰS GÉZA, A Magyar Irodalom arcképcsarnoka, http://mek.niif.hu/01100/01149/html/tomorken.htm
Szállási Árpád: Tömörkény István, Digitalizálták a Magyar Tudománytörténeti Intézet munkatársai, Gazda István vezetésével.
hu.wikipedia.org
sk-szeged.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:38 :: H.Pulai Éva
