Tanárnak lenni feladat. Tanárnak lenni felel?sség. Tanárnak lenni nehéz. Hogy a brant. És nem panaszkodásképp mondom, de a július, augusztus még mindig nem elég vonzó nekem, még mindig nem.
Lassan kezd bennem megfogalmazódni, hogy mik a jó tanár ismérvei. HA NEM ÍRSZ, LESZAKÍTOM A FÜLED. Ez az egyik. Talán a legfontosabb. De mindenképpen hatásos. De mennyire. Amikor egy hasonló üvöltés elhangzik a hallótávolságomon belül, akkor egyrészt remélem, hogy nem nekem szólt, másrészt meg igyekszem unott arcot vágni, de mindenképpen közömböset, hogy a lehet?ségekhez mérten ne látsszon, hogy berottyantottam ijedtemben.
Ásítani is megpróbálok esetenként, csak még egy ép darabot nem sikerült produkálnom, mert remegett az állkapcsom. De a diákoknál m?ködik. Illetve hatásos. Lehet, hogy elátkozzák a tanárt, de körmölnek, ahogy illik. Ez az egy biztos. Aszongyák a cél szentesíti az eszközt. A cél szentesíti az eszközt?
A tanári gyakorlat igazán kiváló lehet?ségeket biztosít arra, hogy az emberb?l kit?n?en képzett, hang nélküli pedagógus legyen. Én is bátorkodtam a fentebb említett üvölt?s módszerrel dolgozni, kétnapi csenddel fizettem érte, mert a hangszálaim az els? három szó után elszakadtak, úgyhogy a diákjaim soha nem fogják megtudni, hogy mi lesz, ha nem írnak.
A másik f? ismérve a jó tanárnak, hogy olyan nyaklevest tud osztani, hogy a gyerek nyála kicsordul a padra. Ezt a jellegzetes viselkedést sajnos még nem érkeztem a magamévá tenni, mert nem is tudom, gyáva vagyok, azt hiszem. Megütni egy védtelen kölköt, hatalmaskodni a gyengébb fölött, igen, igen, ez mind az én profilomba vág, de valahogy… tudja a fene. Félek, hogy összekoszolják a habtestemet. Meg még elkapok valamit.
Veszélyes terep az iskola, kérem szépen. Egy óvatlan pillanatban, mikor lankadt a figyelmem, az egyik kölök megsimogatta a hajamat, hogy milyen szép. A másik meg odajött ölelgetni, hogy de jó hogy itt vagyok. Ez nyilvánvaló, mondjuk, de akkor is. Már gyanútlanul csámborogni sem lehet a folyosón, ki tudja, mit rejt a karma vagy a következ? sarok?
A kilencedikeseimet szeretem. Tévedés, el lehet viselni ?ket. A szájuk nagy, mint az ólajtó, és pimaszok a végtelenségig, nem tanulnak semmit, nem is tudom, miért foglalkozom velük. Ja, megvan! Mert a kis másodikosoknak gügyögni sajnos igazán nem tudok. Ezekkel legalább szót értek. Többé-kevésbé. A kicsikre meg nagyon figyelni kell. Nehogy kiszúrja a másik szemét a tollal, ne verje fejbe nagyon a könyvvel, ne harapja le a padtársa fülét, meg ilyenek. A köpdösést mondjuk le lehet törölni, az ellen nincs kifogásom, de a többi maradandó nyomot hagy. Ha csendben ülnek, és eszik a vajas kenyerüket, akkor gyanakvóan pislogok rájuk, mert valószín?, hogy pár percen belül kitör a belemorzsáltálazölembeezértmeghalsz verekedés.
Kellemes dolog tanárnak lenni. Vannak szép percek is, na. Amikor egy röpdolgozaton a nevét helyesen írja le, felér egy vásárlás után érzett izgalommal és elégedettséggel. De komolyan. Vagy komolytalanul?
Legutóbbi módosítás: 2011.12.21. @ 13:36 :: Hájas Csilla