Kegyetlenül záporzott az es?. Szokatlan gyorsasággal csapott le és megiramodó, gyors szemei megtáltosodott tücskökként pattogtak a felhevült talajon. A vakító, mediterrán napfény gondosan beburkolódzott a s?r? fellegek mögé és az egész tájat egy errefelé igen szokatlan félhomály lepte el.
A dübörg? égi áldás kegyetlen táncba hívta a száraz, sárga füveket, miközben alattuk egyhamar olvadó sárrá dagasztotta a „terra rossát”. Az átlátszó vízfüggöny a szél megélénkülésével, egyre öblösebb, ércesebb hanggal csapódott neki a vidék magaslati pontjain trónoló mészk?sziklákhoz; melyek hiányos fogsor gyanánt haraptak bele a sötétül? égbolt testébe.
A látóhatárból jó pár száz méterrel kimagasodó dombok, melyek északi és keleti irányban a horizont szélét képezték, egyfajta medenceként ölelték át a kopár síkságot.
Csak nyugati irányban húzódott meg egy sz?k, lapos földút, mely felszínén, a lohadt növényi szárak között vastag folyamokká duzzadt a lehulló csapadék.
Sarandë-t?l több tíz kilométerre, a szárazföld belsejében terült el ez a legel?, egészen a déli államhatár mellett. Egyel?re háborítatlanul terült el ez a vidék, köszönhet?en Görögország földrajzi közelségének.
Itt még a természet nyugalma honolt. A szüntelenül szitáló vízpermet dobogása csak a völgyben felvert vászonsátrak gúlatestén csillapodott meg. Id?nként hallatszott a k?palánkok alá bújt, k?szári kecskék „beszéde”; de ?k is az emberekt?l megszokott tehetetlenséggel várták az id? kitisztulását.
A sátrak gy?r?jében mindössze egy rögtönzött t?zrakóhely halovány füstje árulkodott az emberi jelenlétr?l.
***
Hárman kuporodtak meg a robosztus dolomitfal mögött. Ez volt az utolsó olyan tereptárgy, mely még valamennyi fedezéket tudott nyújtani.
A folyamatosan szakadó víz a csehszlovák gyártmányú rohamsisakok karéjáról egyenest az emberek tarkójába folyt, az olajzöld vattakabát szinte szivacsként szívta magába az es?vizet.
Szikszai zászlós lassan térdre ereszkedett és kihajolt. Állát nedves gazok csapkodták, mélyen belerejt?zött a kórók közé. Körülnézett, majd pedig vállaival felkapaszkodva tette meg azt a néhány szükséges métert a domboldalon; mellyel elérte a terep legmagasabb pontját.
Látcs?vel kémlelte a tájat.
– Na, mondd… mondd… mit látsz? – faggatózott hevesen a dolomittömb gerincén megbúvó egyik bajtársa.
Szikszai a bal kézfejével hátralegyintett.
– Ezt nem hiszem el, meddig kell még itt rostokolnunk… – morogta magában a harmadik baka, ki a szürke k?tömb másik végén rejt?zött és karabélyának vállhevederét igazgatta.
A két katona erre fél szemmel egymásra nézett és már szavak nélkül is megértették egymást.
Utálták a felderít? ?rjáratokat.
Távcsöves társuk pedig továbbra is kémlelt.
A zord id?járási körülmények miatt a látótávolság minimálisra csökkent, de a mozgásokat így is azonosítani lehetett. A Sarandë-ba vezet? út továbbra is használhatatlan volt, az angol kazettás bombák diribdarabra tördelték a kövezett útburkolatot, az ilyen terepen legfeljebb a nyerges vontató és a tank boldogult. A bozótosokon is csak a lánctalpas járm?vek tudtak átkelni. A nyugati, kopár mezsgyék fel?l kellett mozgósításokra számítani, hisz ott nem mutatkozott számottev? akadály. Onnan várták a támadást.
Szikszai még egyszer, utoljára felmért mindent. Nem látott mozgást.
– Na, mi lesz… gyere már, siess! – noszogatták bajtársai a menedék mögül. Szikszai gyorsan felállt és rohamléptekben vezette vissza csapatát a lejt?s domboldalon keresztül, a völgy közepén fekv?, parancsnoki sátorba.
***
A szitáló vízpermet dobogása folyamatosan megtörte a feltörekv? gondolatok ritmusát. Imuel Torgu némán meredt maga elé. Kezében magányosan reszketett a kopott tölt?toll, mely fekete verítékét egyre szaporábban hullatta a kockás füzetpapírra. A sátor vászontestén átfütyül? nyirkos, h?vös leveg? sem tudta leh?teni a lelkében felröppen? emlékek tüzét.
Hosszasan elmélyedt s csupán az asztalról térdére folydogáló tinta józanította ki végleg elméjének mámoros elszárnyalásából. Tekintetét felkapta és hirtelen magát látta meg a vele szemközt felakasztott borotválkozó tükörben.
Beesett, sötét tekintet nézett rá egy szempár csontos medréb?l. Végigmérte törökös vonásait, a katonai sapka alól kigöndöröd? fekete haját és molyette uniformisát. Kellemetlenül érte a valóság ily lehangoló képe. Kissé hátrad?lt az ócska fatámlás hokedlin s kezét az arcába temette. Sárgás füzetpapírokra jegyzetelgetett egy kicsiny tölgyfaasztalkánál, egy öreg petróleumlámpa pislákoló fénye mellett.
Jegyzetelte a l?szert, az orvosi ellátmányt, a használható járm?veket, az élelmet, az ivóvíz mennyiségét; vagyis mindent, amit egy f?hadnagy számára tudni érdemes. Mivel Imuel Torgu f?hadnagyként teljesített szolgálatot, tisztként mindig is fontosnak tartotta a tervszer? lépéseket a század vezetéséhez, de ez az ? esetében ekkor elengedhetetlen körülménynek számított, ugyanis ? töltötte be a századparancsnok szerepét is. ?nála nem akadt magasabb rangú tiszt a századán belül. Egy szokványos háborúban a századokat ?rnagyok, ezredesek és tábornagyok mozgatták. Innen is látszik, hogy ez a történet már jóval korábban elkezd?dött…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:57 :: Kapus Attila
