Fotózok! Nyitom és csukom szemem pilláit, rögzítem a pillanatokat, most, ma, a jelenben.
A Várban, a Tóth Árpád sétányon, sok kedves sétám helyszínén már virágzanak a gesztenyefák, dús, lombos gyertyáik nyújtóznak az ég felé. Egy kisgyermek édesapja nyakában magasra rugaszkodik, hogy kezével érinthesse, és ilyenkor felkacag örömmel. A padok előtt — fiatal édesanyja okos ötletére —, kislánya száz kockából álló ugróiskolát rajzol az aszfaltra, nevetve biztatják egymást az ugrálásra. Az anyuka láthatóan gyermek lett egy pillanatra. Kicsi fiú tanul kerékpározni, féltő óvó szülői szemek vigyázzák. A padok megteltek napozó, olvasó, beszélgető emberekkel. Egy japán csoport szorgosan fényképezi a meghitt hangulatú fasort, a sétányt, a budai hegyek által ölelt tájat. Természetesen több csoportkép is készül, mindenki mindenkivel és a háttér is nagyon fontos. Ők így szokták!
Rózsaszín virágjaikat kibontották a japán cseresznyefák, ünnepélyes sugárutat nyitva a Hadtörténeti Múzeumig és az Anjou bástya csöndes sétára, olvasásra kínálkozó bazaltköves útja, padjai felé.
Megpályázom! Vastag könyvet bányászok elő a táskámból és leülök. Rigók füttye, vadgerlék búgása, néha egy-egy sétáló ütemes lépése az aláfestése Szepes Mária varázslatos könyvének, meg egy érdeklődve hozzám csatlakozó vizsla. Gazdája, az öregúr bíztatja, lépjen tovább, ne ismerkedjék. Mosolygunk, a szép formás a kutyus maradni akar.
Egy valaha jobb időket látott, valószínűleg a közeli bokrok között élő hajléktalan közelít meg, beszél német-angolul hozzám. Soha nem nyírt szakálla torzonborz, szeme lázas fényben ég. Látszik, hogy tisztálkodik, ügyel még magára. Beszél… beszél… figyelem, egyszer csak megunja, taxiért kiált a csöndes sétányon és elindul. Sürgős dolga van, ezt sugallja. Behajtom a könyvem, elgondolkodok, majd tovább sétálva nézem a sétány mellvédjéről a kilátást.
A Duna kanyarodik: lágy ívben ölelve a Margit szigetet, Óbudai szigetet és lezárja a kilátást a Megyeri–híd különös íves formája. Hosszan nyugtatom szemem e látványon. Szép itt. Jobbra a Parlament nyugati része villan fel, és a folyó fénye csillan meg egy pillanatra.
Visszafelé már alkonyodik. Megváltozott a sétányon a hangulat. A kisgyermekesek, idősek eltűntek, szerelmespárok sétálnak összefonódva, gitárt pengető fiatalok csoportosulnak. Egy kerékpárján bravúroskodó fiú köröz, ugrat feszült figyelemmel, majd csöndesedik a táj és láthatólag a Mátyás templomba igyekvők, ünnepélyesen. Gyönyörködöm a János-hegy mögött lassan lebukó nap fényében.
Festő ecsetjére kínálkozó látvány, csak mélykék és vörös. Megbomlik a szín… egy, az égbolton nyugatnak tartó repülőgép csíkkal osztja ketté a szikrázóan kék eget, aztán a geometriai pontossággal rajzolt fehér vonal szétoszlik, és a színek tobzódnak az égbolton. A lenyugvó Nap erős fényétől káprázik a szemem. Nem bánom, hagyom…! Jó itt, szép ez a város, jó, hogy ennyifélék vagyunk emberek — olvadok a látványba.
Az Attila út felé lépcsőzöm és kanyarodom az Erzsébet híd irányába. A Vár oldalában új kezdeményezésre már magasodnak a szőlőkarók. Zöld rétekre apró fehér, sárga virágok vonnak takarót, szerelmespár ül meghitt, forró ölelkezésben a padon. Körülöttük eltűnt a világ. Hatalmas bokrokon virágzik az orgona, illatát elönti a tájon, boldog emlékeket idézve fel és bennem tovább áramlik a zene.
Emelkedett hangulatban nézek vissza még egyszer a bástyára, kicsit gyorsítok a lépteimen, megyek tovább… A felgyulladt lámpák fényében íves sétaút vezet hazafelé. Jó élni itt a Földön, Magyarországon, Budapesten, ma.
*
Most, pár nappal karácsony ünnepe előtt, minden megoldandó problémán túllépve megismétlem a Nagypénteken leírtakat… Jó élni itt a Földön, Magyarországon, Budapesen.
Boldog, Békés, Szeretetteljes Karácsonyi Ünnepeket kívánok!
http://www.youtube.com/watch?v=PFx3a7KfN0c&feature=channel_video_title
Legutóbbi módosítás: 2011.12.17. @ 17:10 :: Király Valéria
