/Márai Sándor/ *
Valahogy mindenkinek elkezdődik az ÉLET. Neki csöndesen kezdődött a légópince félhomályában, majd az itt-ott még felhangzó golyózáportól reszkető félelemmel, gyors rohanással folytatódott Pesten, a Rókus kórházban. A nagy kórterem törött ablaküvegein besüvítő márciusi szél hideg borzongással köszöntötte anyját és az új élet levegője után kapkodó kicsiny testét. Születésének kísérőzenéje dobpergés volt, amit a lövedékek becsapódása okozott a kórház falain. Az ÉLET azonnal hangos sírást váltott ki belőle.
Anyja mindössze huszonkét éves volt, egy távollévő férjjel, akit a haza már fél éve elszólított mellőlük; az erős apját, aki addigra érzelemben és anyagiakban gazdag világot teremtett számukra! Anyja furcsállva nézte a kis bőgő porontyot, aki az ő testéből bújt elő — pont abban az időszakban, amikor közbeszólt a második világháború, és a legkevésbé sem várta. Nem érzett semmit.
Lánya hasonlított a férjére, és mint egy kis állat, az illat után szaglászva kereste az anyamellből áramló édes anyatej életet adó melegét. A kórházban töltött napok után a két nagyszülő védelme alatt, hol Pestszentlőrincen, hol a Köztársaság-téren húzták meg magukat, s hogy együtt legyen a család, apjának is felmutatták, védett távolságból, a Róbert Károly körúti laktanya hadifoglyokat őrző, dróthálóval védett kerítésén át. Őt aztán sohasem látta többé, vitték a többivel… Ázsia északi részére került, az Urál-hegységbe, a „nyugodt földre”. Vasúti vagonban hosszú hónapokig, embertelen körülmények között utaztatták. Az elején még neve kezdőbetűivel nyomtatott monogramos levelei, később jó emberek által továbbított, barna-szürke papírzacskóra, tintaceruzával írt üzenetei jutottak el hozzájuk, aztán semmi.
Valahogy így kezdődött ez az élet, kissé riadtan, zavarodottan, s folytatódott hasonlóképp, mint olyan sok más ember élete is abban az időben. Ha visszagondol, ma is látja hol ide-hol oda csapódó anyját, aki nem tudta felelősségteljes anyaszerepét betölteni. Nagyszülei, de főképp apai nagyanyja volt, aki tán elvesztett fia miatt, de leginkább a kényszerű közellét okán, szeretettel gondoskodott róla. Cseperedett lassan, hallgatagon, többnyire a kertben, a meggyfák, sárgabarackfák, ribizli-, málna- és egresbokrok aljában, s a diófa legmagasabb ágára felmászva egy álomvilágban, hallgatva a madarak hangját, a szél susogását, figyelve a felhők vonulását. Ott szabadnak érezte magát. A téli bezártságot rosszul viselte, leginkább anyai nagyapja ajándékait, a mesekönyveket bújta, s ha az már unalmassá vált, válogatott a sohasem fűtött lakás könyvespolcain lévő — nem épp neki való könyvek közül. Hamar megtanult olvasni. A könyvek felébresztették fantáziáját.
A tél hozta el az eleinte várva várt, később nagy izgalmakat okozó karácsonyokat is. Eszmélése idején sokszor már kora délután várakozott az udvaron – a másfél méteres hóból szánkópályát építve, ugrálva, toporogva, s ha leszállt az est, figyelte, hogy a csillagoktól szikrázó égbolton meglátja–e a Tejúton közeledő angyalokat.
Karácsony karácsonyt követett, és eljött az idő, amikor már december elején szorongva várta a karácsony estét. Más családok gyermekei, osztálytársai, a barátnői ilyenkor kívánságokat írtak kis papírlapokra, és ajándékokat készítettek. Meleg lakásokban volt tanúja a karácsonyi készülődések izgalmainak. Anyák, apák ölelték kis barátnőit, s kedves ajándékul vitték őt is moziba Karácsony délutánján… hadd készüljön az a meglepetés, mire hazaérnek!
Hallgatagon ballagott haza ilyenkor, el nem árulta volna, hogy náluk ez másképp van! A könnycseppet is észrevétlenül törölte ki a szeméből. Ne lássák, hogy sír, ezért mosolygott.
Évekig várta, hogy egyszer náluk is megtörténik a csoda, és meg fogja érezni a meleg, jól fűtött lakás ünnepi hangulatát, és az egyszer csak váratlanul megszólaló csengettyűre kitárul a szobaajtó, és megpillantja a titokban feldíszített fenyőfát, alatta az ajándékokkal.
A mindenki előtt titkolt hagyomány az volt, hogy karácsony napján minden összezavarodott. Mint ezen a karácsonyon is…
Az anyja reggel, még mielőtt felébredt volna, elment otthonról halat és zöldséget venni a húsleveshez. Megígérte, hogy hozza a fenyőfát is.
— Nem fűtök be! — súgta a fülébe a hajnali órán. — Majd, ha hazajövök! — Ez bíztató volt. Nyugodtan fordult a másik oldalára. Mint máskor, ebben az évben is izgalommal öltözött fel az ünnepi matrózruhába, és vonult át reggel a nagymamához a meleg lakásba, majd a barátnőjéhez, várni az anyját. Az olvasás és a játék közben gyorsan telt az idő, esteledett. Érezte, már mennie kell…
Vágyakozva gondolt rá, hogy most végre meg fog történni, megszólal a csengettyű! Gondolatban kiszínezte az eseményeket, és késleltette az indulást hazafelé. Nem akart megint a Nagymamánál kikötni, hogy még ő is lássa, még neki is el kelljen mondani, hogy náluk ismét elmaradt a karácsony!
Behunyt szemmel lépett az ajtó elé. „Biztos ég a lámpa! Egész biztos! Itthon van!” — gondolta. Verejték lepte el testét, izzadt a tenyere, mikor végre a hitetlenség miatti zavarában nagy merészen kinyitotta a szemét, s belépett az ajtón.
Hideg, csend fogadta. A lakásban nem történt semmi reggel óta. Nyomokat keresett, hogy hátha… hátha mégis itthon volt, csak épp elszaladt, mint annyiszor megtette, mert valamit elfelejtett! De nem, nem járt otthon!
Várt, elhatározta, hogy megvárja az anyját, itt ülve, ünneplőben, szemben az ajtóval, mert hallani szerette volna szabadkozását, nézni, ahogy azonnal nekilát, befűt, fenyőt díszít, levest főz, halat süt, mint ígérte! Nem baj, ha későn lesz kész, nem baj, ha nem kap ajándékot, semmi nem baj! Nem hiányzik más, csak ő egyedül! Látni akarta az arcán, hogy valami nagy-nagy akadály miatt nem jött haza ezen az ünnepi estén. Valami életfontosságú dolog tartotta távol. Izgult érte, vajon mi történt vele? Biztos történt valami, biztos… elütötte egy autó, kórházban van? Jaj, csak nem ismétlődik újból, csak nem hagyja itt őt, egyedül? Fogadalmat is tett, ha mégis… ez az utolsó karácsony, amikor még hisz benne… Őbenne és a csodában!
Egy pillantást vetett az udvarra,
— Sötét van. Nem jön! — odament az órához.
— Hat óra! — majd egyenként számolta a perceket. — Múlt tizenhárom perccel! — kabátját magára húzta. — Megvárom!
*
Arra ébredt, hogy valaki simogatja az arcát. A nagymama.
— Gyere kislányom, gyere át, várunk! Megjött a Jézuska! — ölelte át, s ráterítve egy takarót, reszkető kis testét átölelve együtt csúszkáltak a hófödte, jeges udvaron a ház másik részébe, a nagymamához, a melegbe. Ott már állt a kicsiny kis udvarról behozott fenyő, alig feldíszítve, finom erdei illatot árasztva, ami keveredett a frissen sült beigli illatával. Alatta becsomagolva ajándék, csak egy, csak neki.
Hét éves volt. Többé nem hitt a csodákban, de ekkor értette meg, hogy a szeretet a legváratlanabb pillanatokban egyszer csak megjelenik.
http://www.youtube.com/watch?v=n6MC761_AUU&feature=channel_video_title
Legutóbbi módosítás: 2011.12.11. @ 18:01 :: Király Valéria
