A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.*
Hajnal van.
A szeptemberi nap csillogása szelíden szaladt be a táguló szemek nyitott kapuján. Utat tört magának a kicsiny lakószoba felé, ahol egy Asszony útra készen fésülte haját, igazgatta ruhája ráncait, tekintetét a sugarak felé emelve.
Barna, hosszú haján ragyogva szóródott szét a fény, ahogy férje felé fordult:
— Milyen szép tiszta az idő kedves férjem. A Gyermek is csendes, ma még nem mozdult — szelíden mosolyogva hasára tette kezét, s lágyan simogatni kezdte.
A Férfi mosolyogva elővezette a felkantározott szamarat, takarót rakott rá, a kenderzsákban némi ezüstöt, kenyeret, szárított húst, fügét és datolyát az útra.
Két tömlő vizet akasztott a csacsira, s óvatosan felsegítette asszonyát.
— Jól ülsz drága, fogd erősen a kantárt, én itt leszek melletted az úton. Ne félj semmitől, megfoglak, ha le akarnál esni — mondta biztatóan somolyogva a bajsza mögött, s felvéve letámasztott botját, hátára vetve vászon köpenyét rácsapott a szamár farára.
— Na, indulj csacsi! Hosszú út vár ránk — mondta vidáman, jókedvvel vágva neki az útnak. Széttekintett, mintha örökre búcsúzna a Várostól, pedig csak rövid időre mennek. Heródes összeírást rendelt, s ezért kell odaérniük Dávid fiainak Betlehembe.
A kifelé vezető kanyargós úton sokan köszöntötték őket, jó utat kívánva. Az Asszony testvérének egyik fia szaladt utánuk, sokáig fogta nagynénje kezét, s hosszan integetett a távolodóknak.
Lassan elhagyták a Várost.
— Képzeld, megmozdult a Gyermek — szólt a kötőféket tartó férjének kedveskedőn hátra tekingetve.
— Vigyázz édes… Köves az út, sok lesz az akadály előttünk, kapaszkodj erősen — fogta meg kezét gyengéd örömmel a Férfi.
*
Lassan szótlanul ballagtak ember és szamara, az Asszonnyal, ki méhében viszi a Gyermeket, ki rövidest, kibújik testbörtönéből, örök vigaszt kínálva minden elesetteknek, s nélkülözőnek.
A nap melegen sütött a csacsi konok egykedvűséggel baktatott a köves úton.
Három nap alatt áthágtak a Gilboa hegyén, átjutottak Szamarián s negyednapra értek az Úr városába.
Itt élelmet, egy meleg gyapjútakarót vásároltak maguknak, tömlőiket vízzel töltötték meg s elindultak tovább Betlehem felé. Az ifjú Asszony nagyon nyugtalanná vált, a Férfi békésen csitítgatta.
Elindultak.
Négyórányi út várt rájuk.
*
Kopár, sivatagos tájon poroszkált a szamár, hátán az Asszonnyal, aki bágyadtan, törődötten, de hang nélkül viselte a hosszú út fáradalmait. Embere mellette lépdelt, lábán már rongyossá kopott a saru, fekete szakállán verejtékcseppek csillogtak a nap még halvány sugaraiban.
A kietlen tájon csak néha ütötte fel fejét egy-egy tövises bokor, néhány színes virág, mely a kerek kövek között derűsen tárta fel bájait a monoton egyhangúságban.
Feltámadt hirtelen a port kavaró sivatagi szél.
Az Asszony arca elé vonta ruhája szegélyét s erősebben szorította a kantárt.
A Férfi egyik kezét szeme elé tartva vonszolta maga után a makacskodó, a teherrel nehezen bíró, billegő jószágot. A szürke csacsi az egyik lépésnél hirtelen felordított és a földre vetette magát. Az Asszony arccal előrebukott, kezeit védőn hasa elé téve zuhant le a homokba.
A Férfi utána kapott, de a leforduló testet nem tudta fékezni.
Látta, amint a porviharban egy kígyó tekeredik tovább, keresve az utat a szanaszét heverő kövek között.
Megfogta kedvese karját, s gyengéden segítve próbálta meg felemelni, a ruhát lobogtató szélben.
Az Asszony az ég felé fordította izzadó arcát, melyre vastagon tapadt rá a felkavarodott homok.
Fehér vászonkendője félrecsúszott, hosszú, fekete haja vállaira bomlott.
Erőtlen hangon megszólalt:
— Uram, tudom, próbák elé állítasz, a természet erőit küldve ellenem, hiszen tudnod kell érdemes vagyok—e az anyaságra, arra a kegyre, hogy világra hozhassam fiadat, ki felkészíti majd az embereket érkezésedre.
Teljesítem az akaratod. Bízhatsz bennem Uram.
A vihar lassan elcsendesedett.
A Férfi megsimogatta feleségét, aki kezébe vette a gyapjútakarót és botladozva, bár de elindult.
Amaz összeszedve a vízzel telt tömlőket, az élelemmel töltött zsákot, utána eredt.
Terheit cipelve, már nem tudta támogatni védtelenné vált asszonyát.
Egy ember jött feléjük az úton.
Megszólította őket.
— Simon vagyok, Jeruzsálembe igyekszem. Egy ideig veletek tartok, látom áldott állapotod, s téged is, aki egyre jobban fáradsz, hiszen oly nehezen viszed súlyos málháidat. Engedjétek meg, hogy segítsek — kérlelte őket.
Az asszony fájdalmai között rámosolygott, és odaadta a gyapjútakarót.
Embere is Simonnak nyújtotta a vízzel telt tömlőket.
A segítő egy darabig vitte a rárakott terheket, de egy idő után elköszönt, és tovább
Indult az Úr városa felé.
Az Asszony meg—megbotlott, de újra és újra erőre kapva indult tovább.
A Férfi egy kis vizet adott neki, majd folytatták útjukat.
A nap erősen tűzött a sivatagban nem volt fa, nem volt árnyék, amihez egy kis időre elhúzódhattak volna, könnyebbséget keresve.
Az úton egy csapat fosztogató idegen jelent meg, kirabolták a karavánokat, loptak, amit csak tudtak.
Vezetőjük megállította a lassan haladó párt.
— Hová igyekeztek oly sietve, kedvesem — emelte fel az Asszony fejét s belevigyorgott az arcába.
— Látom, terhed van, és nemsoká szülni fogsz, hogy egy átkozott zsidóval megint több legyen a földön — köpött egyet felé. — De mi megkönnyítjük utatokat — mondta, és durván a földre lökte az Asszonyt, aki összekuporogva, kezével, maga elé húzott lábaival, s a gyapjútakaróval védte a már helyét kereső magzatát.
Emberei lefogták a hevesen ellenkező Férfit, elvették zsákjukat a néhány ezüsttel és élelmükkel együtt.
A vizes tömlőket lovaikra rakták és nagy port kavarva viharzottak tovább az úton.
Az Asszonynak könnyel telt meg a szeme:
— Uram, mit teszel ezekkel, kiknek a pénz az istenük, lopnak, rabolnak másokat megalázva? Gördítesz-e akadályt útjukba, vagy csak nekem, a leendő Anyának szánod a szenvedést, s méhemből világra készülő fiadnak?
Nem adjuk fel, álljuk a próbákat Uram.
Fejét lehajtva engedelmesen indult tovább.
A nap már delelőn járva ontotta erejét, az összetört, kimerült két emberre, akik egymást támogatva haladtak sorsuk kijelölt ösvényén.
Egy tevekaraván haladt a forrón hullámzó homok fölött a távolban.
Lassan odaért a két, testét fáradtan vonszoló emberhez.
Egy lányka szaladt a nehezen feltápászkodó Asszonyhoz.
Felemelte fejét és vizet töltött a száraz, kicserepesedett ajkak közé.
— Hogy hívnak kislányom? — kérdezte a szenvedő nő cirógatásra nyújtva remegő kezét.
— Veronika vagyok — szólt a kislány és megtörölte a gyermekét hordó Asszony verejtékező arcát, majd csókkal illette.
Visszafutott övéihez, és a karaván is folytatta tovább az útját.
Az Asszony két kezével támaszkodva haladt előre, haja az izzadtságtól összecsomósodva hullott a szemébe, ruhája porral volt szennyezett, s mégis talpra állva igyekezett a Város felé, melynek távolban már látszottak fehér tornyú házai.
Férje fel-felsegítette, de ilyenkor ő is kimerülve esett össze.
Egy század római katona közelgett futva feléjük.
A lovon ülő centurio megszólította őket:
— Nem láttatok erre egy csapat rablót. Őket keressük — kérdezte, a Férfi arcát fürkészve.
— Uram, erre sok ember megfordul, nem tudhatjuk, kiket keresel — mondta az lehajtott fejjel.
— Hazudsz, átkozott! Erre kellett jönniük! — ordított rá erőszakosan, s rövid kardjával feléje sújtott.
Az Asszony felsikoltva, a tiszt elé állva védő karjával fogta fel az ütést.
A rövid kard félrecsúszott, de így is sebet ejtett.
A Férfi puszta kézzel támadt a századosra, de őt egy katona lándzsájával félrelökte.
A centurio odább rúgatott ágaskodó lovával.
Katonái futva követték.
A Férfi és az Asszony ottmaradt fekve az úton.
Egy idő után az Asszony minden erejét összeszedve feltápászkodott, karján szakadtan lógott a ruha vágott sebétől véresen.
Hasában már erősen mozgolódott az új élet.
— Uram, mivé lesz az ember, kinek istene a háború, az erőszak, kinek nem számít felebarát, szülő asszony, elesett, vagy gyenge.
Mit lesz azzal, ki világokat pusztít, építő szó és tett helyett.
Mi mégis reméljük a békét, és hiszünk igaz ítéletedben Uram.
Homokba kapaszkodó ujjaival vánszorogva haladt előre a közeledő Város felé.
Férje fel-felemelve segítette a hátra lévő néhány száz méteren.
Utolsó erejükkel elérték a Várost.
Egy kitaszított nő vette pártfogásába őket.
— Mária Magdolna vagyok — mutatkozott be nekik.
Kimosta sebeiket, vízzel, ruhával, élelemmel látta el őket, de mivel az Asszony félt a nyüzsgő különféle emberektől, az ordítozó szamaraktól és tevéktől, megkérte férjét, hogy dolga végeztével, menjenek a városon kívüli részekre, mert úgy érzi, rövidesen megérkezik a várva várt Gyermek.
Lassacskán beesteledett.
Egy fénylő csillagködöt maga után húzó égi jelenség irányába indultak.
Az Asszonynál már szaporodtak a fájások, férjére támaszkodva teljesen kimerülve a megpróbáltatásoktól a messziről világító pásztortüzek fényénél egy barlanghoz jutottak.
A Férfi világot gyújtott a szállásként szolgáló sziklaüregben.
A sarokban, korsóban vizet, a tartóedényekben gabonát, egy egyszerű fekhelyet, és egy kőbe vájt jászolt találtak.
Friss szénaillat terjedt szét a levegőben.
A Férfi ruhájából párnát készített asszonyának, feje alá helyezte s óvatosan, ráfektette.
Az Asszony meggyötört arccal szorította kezét a hasára.
A fájások erősödtek.
A Férfi megnedvesítette ingét s megtörölte a vajúdó nő homlokát.
Az Asszony férjébe kapaszkodva, felsikoltva a kíntól, végső erejét megfeszítve hozta világra a Gyermeket.
A Férfi fogaival elharapta a köldökzsinórt, kikotorta nyákot a kicsi szájából, s gyorsan megmosdatta.
Felemelte és szelíden mosolygó asszonya felé mutatta az újszülöttet.
A Gyermek felsírt.
József megsimogatta Mária szenvedésekben megfáradt arcát s boldogan megszólalt:
— Megszületett a gyermekünk, Kedves! Jézus a neve, az Isten fiának. Áldassék az Úr, most és mindörökké!
Bebugyolálta a gyapjútakaróba, s felesége mellére helyezte a kisdedet.
*
Kinn az éjszaka sötétjében három pásztor arra lett figyelmes, hogy egy fényes csóvájú csillag, vakító fénnyel világítja meg barlangjukat. — Beteljesült az Írás, a bölcsek jóslata. Ez a jel, hogy megszületett a zsidók királya, az emberiség Megváltója — mondta a legöregebbik.
— Siessünk üdvözölni őt.
A legfiatalabb közülük a barna bőrű Boldizsár felemelte báránybőr takaróját.
— Én ajándékot viszek a kis királynak, hogy ne fázzon a hideg éjszakában.
A középső Menyhért összeszedte gyógyfüveit.
— Én füveket viszek a Messiásnak, hogy soha ne legyen beteg, mindig egészséges maradjon.
Gáspár elővette korsóját és kenyerét s mondta.
— Én élelmet viszek, kenyeret és tejet, hogy soha ne szűkölködjék semmiben.
A három pásztor elindult a fényesség felé, s mikor odaértek, meghatottan léptek be a barlangba.
József vigyázón Mária és az újszülött Jézus elé állt.
— Ne féljetek, jó emberek vagyunk, ajándékot hoztunk a kisded királynak, a világ Megváltójának — mondta nyugtatóan Gáspár és letette Mária lábai elé a kenyeret s a korsó tejet.
A többiek, Menyhárt és Boldizsár is követték.
Mária és József megköszönte a pásztorok kedvességét.
— Jó pásztorok, békével hirdessétek: Megszületett!
A gyermek Jézus, mosollyal az arcán rugdalózott takaróba csavarva, a friss szénával teli jászol, lelket simogató melegében.
Dicsőség a mennyben Istennek, békesség a Földön minden jóakaratú embernek!
Legutóbbi módosítás: 2011.12.21. @ 14:36 :: Koczeth László
