Olyan jó, hogy mindenünk adott, e korban tán a végtelen is karnyújtásnyi csak, kár mégis, hogy ház előtti lócákról a nagymamák már nem bólintanak. Ritka kincs a béketáj, ahol még eleven hegyoldalakon bandukolnak birkanyájaink, a szénakazlak illata, mit nem feledtem, most a múltba int.
Vidéken életem én, kakasparancsra ébredtem, anyám szavára is – a dunyhát úgy felrázta reggelente, elállt a lélegzetem is. Felkaptam magamra a karfán szálkával akadékoskodó gúnyát, aztán együtt mentünk tisztaszobát nézni, néha szólt, hogy nyissak ablakot. – Jajj, olyankor a nap már hétágán ült az égnek, én megint gyerek vagyok, ha erre gondolok.
Bizony, gyerek vagyok, még habzó tőgymeleg tejet iszom reggelente. Anyám korán megszolgál a jussért, hajnal alig hasad, mikorra megfeji Rózát, a tehenet, meg azt a büszke kecskét, aki lelegelte a rózsafák virágait. Bár volnék pár évvel korábbi termés, én móresre tanítanám azt a kecskét, de csak mondja még egyszer az apám, hogy körmözzem meg én, megmutatom majd neki, hogy milyen az élet, ha a sántaság eléri őt. – Ha ott bolondul meg előttem, akkor sem teszem, mekegjen három nappal, három éjjelen. Anyám is sírt a kopasz fák alatt, különben, amikor megneszelte büntetését ez a szégyentelen kecske, már messziről apámnak szaladt bőszen mekegve. Na, de akkor is…
Gyerek vagyok, gyerek bizony, a bugylit ellopom apámtól, zsebre vágom, elindulok az istálló mögé. Faragok délig, hogyha nem zavarnak, a vessző jó barát, tudom, aztán úgyis finom ebéddel vár anyám, és megdicsér, hogy a pajtafoglya fecskéket nem csúzliztam tegnap – anya mindig azt mesélte, hogy az élet csak pár nap, s ügyelnem kell, az Isten látja, mit teszek, ha elszólít, hát menni kell, de addig is -, bántani senkit sem szabad. Hát, nézzék már meg, szinte kényszerít, hogy a patak parton játsszak inkább szitakötő fröcskölőset, mert az úgyis bűntelen dolog. Mi másért jöhetnének víz közelbe? Csak a fürösztésbe segítek kicsit.
Gyerek vagyok, most valóban újra az, leszaladok a rétre ruhámba szedni a bogáncsokat.
Este Szentjánosbogarakat gyűjtök, a markom angyalfénynyaláb, egyszer csak feldobom az összeset az égbe, elrepül a láng.
Gyerek vagyok, friss fűvel púpozott szekérháton ülök, a fiúk a túloldalon kövekkel játszanak. Fitogtatom a magasból rendesen, habár rozogán, de másabb vagyok tőlük, sokkal gazdagabb. Sötétedéskor rézkilincset markolok, alig érem fel lábujjhegyen, a szobában faszéntől sisteregő vasaló szagába ütközök, míg anyám élt vasal a tisztesség nevében, alig látom őt a gönceink között. Késő van, már nem fürdet meg, azt mondja, mossam meg a kezem… az én vidékemen szokás volt ég alatt aludni is, de azért minálunk, ha bárki jött is, mindig volt helye – vidéken nincs rossz ember, nem kell félni se.
Egyszer jött egy bácsi, valami bajszos, köpcös úr, nagyvárosi szállodákról mesélt kora délelőtt, túl büszke volt talán, én nem szerettem őt. Anyám meg is jegyezte: Tudja, az én fiam okos. Az este azt suttogta; Anya, a verandáról tökéletesen látni, hogy mi vagyok! Habár te is az vagy… egy sokmillió csillagos szállótulajdonos!
Legutóbbi módosítás: 2011.12.11. @ 18:17 :: Kőmüves Klára
