neki; nyelvében él a nemzeted.”
Sok nagy magyar csücsül világhálónk előtt,
már kora reggel tisztázom magamban ezt és
szégyellem, hogy holnap délután a kínaiban
két pár cipőt veszek. Azzal vigasztalom magam,
hogy rengeteg magyar odajár, aki aztán leül
a gép elé, és elmagyarázza, mi a magyarság.
Én illedelmesen csak hallgatok, ő feszíti a húrt,
szavaival lassan célba vesz, aztán nyom egy
bátor entert, közeleg a nyíl, már nagyon gyűlöl,
azt írja; Hallgass a neved! Én finom maradok,
egészen nőies, csak annyit jelzek; hurkatöltőhöz
siess, mert amíg itt írsz, megromlik a hús, erre
rögvest háborút indít meg ellenem. Ugyan az
életben nem látott, nem is hallott még felőlem,
tíz perc után már prostitúció a vád, s hogy szépen
fogalmazzam mondatom, húsz perc után szóba
kerül az édes, jó anyám. A vitapartnerek sorba
jönnek, ki ide, ki oda húz, én a rosszabbik szavakat
el nem engedem, de unni kezdem trágár címeim,
hát feladom e szóban forgó baljós háborút.
Jó estéttel ágyhoz ballagok, szomorúan megállapítom,
én valóban nem vagyok magyar, mert ha az a
kurva nénikémről szól, én aztán el nem ismerem,
inkább vállalom, magyar földet rontó hontalan
vagyok, aki soha nem káromkodik és ezzel úgy
tűnik, számára jó vég nem jöhet, bár azt tanították
neki: nyelvében él a nemzeted. A vádaskodás,
tudom, alaptalan, hát nem is érdekel, az Isten
úgyis egy, a szeretet meg határtalan és végtelen.
Marad az Isten, a jótanácsosom, kezem imára
kulcsolom: Uram, hát mi vagyok én? Magyar
vagyok vagy ember? Talán azt mondanád; mind
a kettő egyben, mert bölcs vagy és okos, ismersz
minden gondolatot. Tudod, ha baj történne és
fejemhez tartanák a puskát, még maradhatnék
magyar, de abban a pillanatban, ha egy szerettem
életével zsarolnának, megtagadnám magam.
Azt mondanám, török vagyok, svéd vagy portugál,
esetleg ír, de ha azt kérnék, lehajtott fejjel, egyszerű
pogány, mert mit nekem, hogy mit kíván a rossz, te
pontosan tudod, hazugságaimban is veled vagyok.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.20. @ 09:27 :: Kőmüves Klára