Repül?vel oda, vissza
Az id?sebbek is alig emlékeznek azokra az id?kre amikor Debrecen és Budapest között menetrendszer? légi közlekedés, vagyis igazi repül?járat volt.
A repül?vel való utazás az u. n. mezei egereknek elérhetetlen vágyálom, maga volt a megtestesült csoda ,ezért érezhettem szerencsésnek magam, mikor egy napon a férjem bejelentette,- valamiféle jutalompénznek köszönhet?en -Budapestre megyünk repül?vel Debrecenb?l. Eleinte viccnek gondoltam az egészet, de el?vette az el?reváltott jegyeket, a meglepetés tökéletesre sirült.
Mikor felocsúdtam, új érzelemhullám vett er?t rajtam, szégyen vagy nem, bizony félni kezdtem. Az ok, hogy addig még nem ültem repül?n, ezek a kis gépek / ugye milyen szakszer? a kifejezés/ eléggé egyenetlenül tartják a magasságot a légáramlat változásai miatt.
Az indulás napján félelemmel vegyes örömmel és várakozással foglaltam helyet a HA-LIA elnevezés? gépen. Nagy élvezettel néztem a felszállás után elém táruló panorámát, lassan teljesen megnyugodtam.
Kés?bb ezek a bizonyos légáramlatok és örvények egyre gyakrabban okoztak u. n. liftfigurát, hirtelen esés és emelkedés formájában, ezzel együtt a gyomrom felkavarását. A kellemetlen érzés csúcspontját a miskolci leszállásnál érte el. Kénytelen voltam a fizikusok és regényírók igazát elismerni, hogy mégis mozog a föld. A megkönnyebbülésen túljutva, férjemnek hosszas unszolása ellenére sem akartam továbbutazni, de mivel a többiek már beszálltak a gépbe , végül én is, csak úgy, mint akit vágóhídra vonszolnak .A szerencsés Budapestre érkezés után a repül?térr?l városba vezet? út autóbuszon már kifejezetten élvezetes volt.
Az egyik jó nev? Rákóczy úti szállodába szálltunk meg, a teljes kikapcsolódás reményében, tele el?re elképzelt programokkal.
Egész lezseren kezeltük a dolgot, mint a filmekben is látja az ember, tehát nem nagyon vittünk csomagot, a fogkefén kívül alig valamit, mivel nyár volt és csak két napos a kiruccanás.
Színház, vacsora, séta volt az els?napi program.
A szállodába kés?n értünk vissza, s nyomban lefeküdtünk. Hálóinget se vettünk a melegre való tekintettel, de nem is hoztunk magunkkal.
Éjjel, úgy egy óra tájban arra ébredtem, hogy ég a villany, és a szobában két férfi járkál, illetve az egyik épp a mellettem lév? éjjeliszekrény aljában matat.
Felültem a rajtam alig semmiben. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok e vagy álmodom, a repül?út viselt-e meg, lehet, hogy rémálom gyötör?.
De akkor az ágyam mellett, az éjjeli szekrényemben kotorászó férfi- aki amúgy harminc körüli alacsony, ferdeszem? kissé sárgás b?r? volt- megszólalt: Papucs… Házi… Itt… Vonat… és még egyszer belenézett az éjjeliszekrény aljába.
Én szólni sem tudtam, az egész néhány pillanat m?ve volt, mire felocsúdtam mindketten elt?ntek a villanyt leoltva.
Pontosan emlékszem, hogy az ajtót bezártuk. Amilyen lehetetlen vagyok,
többször is megnéztem, miel?tt lefeküdtünk, be volt zárva. A magamon viselt ékszereket éjszakára leveszem, ilyen helyen a fejpárnám alá szoktam tenni. Megvoltak.
Ébresztgettem a férjemet, aki egész id? alatt aludt és nem látott, nem hallott semmit. Mondom, hogy mi történt, de csak nem hitte el. Úgy gondolta, álmodtam az egészet.
Unszolásomra azért felkelt és megnézte, az ajtó zárva volt. Ketten hordtunk az éjszaka kell?s közepén össze barikádot az ajtóhoz a fotelokból és az asztalból, ha mégis visszajönnének…
Másnap reggel a recepció szíves elnézésünket kérte. Arra hivatkoztak , hogy az egyik külföldi vendégük, aki el?ttünk lakott a szobában ott felejtette a papucsát és csak kés?bb vette észre, ezért visszajött érte a szállodába. ?k úgy hitték, a szoba üres. Ezt nem tartottuk kielégít? magyarázatnak, mivel a kulcs fönt volt velünk. Lehetetlen volt nem látni, hogy a kulcstartó helye üres. De egyébként is!
Egy elegáns szálloda recepciójánál hogy történhet ilyen?
Végül a férjem is elhitte, hogy nem álmodtam.
A szobát kívülr?l,- ha be is zárjuk az ajtót,- a szállodai alkalmazott ki tudja nyitni. Ez történt.
Nagy lelki megrázkódtatás után vetettünk bele magunkat újra az édes életbe. Vásároltunk, sétáltunk, ettünk. Jól éreztük magunkat. A következ? éjjel semmi említésre érdemes nem történt, bár a barikádot felépítettük.
Reggel korán összekészítve megszaporodott csomagjainkat , kértük a számlát. A vártnál alig volt magasabb. A férjem szólt, hogy adjak pénzt, a fizetéshez. Nálam összesen pár forint volt, el?z? nap jól kiköltekeztem, azzal a tudattal, hogy nála van a többi. Nem volt. Így kénytelenek voltunk arra kérni a recepciót, küldjék utánunk a számlát utólagos térítésre. Ez persze adminisztrációval és id?pocsékolással járt. Mondanom se kell, hogy olyan, mint metró Budapesten akkor még nem létezett.
Maradt volna a taxi, hogy gyorsan elérjük a központi buszpályaudvarról induló repül?téri különjáratot, de persze erre sem volt már pénzünk. A menetrend szerinti villamosra szállva lassan döcögtünk a célpont felé, egyre csökken?
reménnyel, hogy buszt és vele a Debrecenbe induló repül?járatunkat elérjük.
Az ötleteim sohasem szoktak cserbe hagyni. El?rementem a villamosvezet?höz. Tudni kell még, hogy ezek a villamosok a csigagyorsaság bravúrjáig sem jutottak akkor el, ilyen csönget?s kézi-vezérlés?ek, amire menetközben fel- és leszállni napi gyakorlat volt.
Próbáltam megkérni ?t, menjünk kicsit gyorsabban, mert így nem érjük el a buszt és a repül?t.
Szegény csak nézett, ha él a mai napig sem értheti, hogy akinek repül?re van pénze, miért nem megy a reptérre taxival. De azért ráhajtott, így szerencsésen elértük a buszt az utolsó fél percben és a repül?t is.
Ez az els? repül?utam rövid története. Akkor megfogadtam, soha többé.
Istenem ! Azóta hányszor repültem, izgalmas, hatalmas gépeken, Tu- 104,, Tu-124, Il-154 , An- 24-en, és Boingon is . De akkor mire jók a fogadkozások?
Szombathely, 2007 július 28.
Legutóbbi módosítás: 2011.12.29. @ 09:14 :: Koosán Ildikó