Marthi Anna : Csontcsónakok

Vállaink
az utcán összeértek, már-már
összenőttek volna,
mikor benyitottunk
otthonunkba: belöktél
a felpárnázott habok közé.
Ily puha ágyban billegett
két csontból font csónak.
Felhúztad majd lehúztad, és
perzselt a szád. Visítottam,
körmeim szőrbundádba vájtam,
kezeid tépték a nájlont: fekete
cafatokká lett selyemharisnyám.
Előbukkantak a lábak, nyakadba
vettél, ringtunk, zokniaidat dobáltam,
és a számhoz érő első csóktól 
elménk elborult.
Elkezdtünk ártatlan, harapdálós
kölyöknyálazást játszani. Forogva,

birkózva henteregtük gyűrötté a habokat,
Ritmusra szuszogtuk tele
a szerelem illatával kis szobádat,
hátulról parázslott ágyékomba
érintő tested, alig hittem el,
hogy nem egy apró felhő
vagyok, amint öledbe vettél,
nem volt súlyom, csak utaztam
mint súlytalanság, feljebb

és feljebb Te-úton.

Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak