Nagy Horváth Ilona : Tegnap

 

tengap rengett a föld

tegnap inogtak a falak

tegnap éjszaka volt

tegnap nem láttalak

iszonyú csend volt

és iszonyú béke

végig a híd alatt

mászott utánam

fülembe

susogta

vége vége

vége

tegnap egyszerre

minden összedőlt

híd

tetők

hajók

mocskos szilánkok

nem volt tegnap

és nem volt azelőtt

csak rengett

rengett a föld

éjszaka volt

fehér arcaink

rémült utcai lámpák

rohantunk a csendbe

ablakmélyedések bújtatták

az éjjel halálosmély álmát

áruló angyalok

úgy álltak a falak

a korlátra görnyedve

imádkoztam

csak egyszer

csak még egyszer

jönni lássalak

tegnap valahogy

minden elhajolt

tenyeréről lelökött

az Isten

iszonyú iszonyú éjszaka volt

sikoly ült a fű közt

megtapadt a járdán

kezem alatt visított a vas

halál folyt a fákról

halál fújt a széllel

halál táncolt az őrület határán

embertelen csend jött

szuroknehéz béna hallgatással

árok lett a világ

tegnap veszett minden

állok akár a sikoly

a halál

mint a csend

korlátra dőlt az iszonyat

vállamon a házak

ilyen a halál

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.12.11. @ 19:49 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 315 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.